5. fejezet - Egy szárnysegéd

Drága olvasóim!
 Ne haragudjatok a késésért, de nyáron elég necces összehoznom a fejezeteket. Sosem akarom elkapkodni, így egy kicsit késtem, remélem nem esztek meg érte! Nagyon köszönöm a díjakat, a kommenteket. Ha lehet kérni tőletek ilyesmit, mert elég furcsa kérés: kérlek szépen kommenteljetek! Nagyon jól esnek a dicsérő szavak, vagy az építő jellegű kritikák, és szeretnék egy visszajelzést, hogy mit csináltam jól, és mit kevésbé. Remélem tetszeni fog az új fejezet, amiben már megjelenik a titokzatos angyal srác, Will is. Jó olvasást! I love you all! Leona G. (Mert egy drasztikus váltás következtében írói álnevet váltottam.)

Éreztem, ahogy a mindig vidám és magabiztos Clary leblokkolt, és nem volt képes megszólalni, így felemeltem a tekintetemet  a parkettáról, és bátorságot erőltetve magamra a gyönyörű kék szemébe néztem. Nem is tudom...ahogy Clary is megmondta. Gyönyörű, de titokzatos, nyugtalanító.

- Leona Davis - nyújtottam a jobbomat, mire féloldalas mosolyra húzta a száját.

- William Morgan - fogadta el a jobbomat - de ezt már nyilván tudod.

- Ő pedig Clarissa Felton - mutattam be a teljesen zavarban lévő barátnőm, mire William bólintott.

- Minek köszönhetem a látogatást, hölgyeim? Valószínűleg ti vagytok a háromszázötven évem alatt az elsők, akik bemerészkedtetek a szobámba.

- Teljesen új vagyok, nem tudtam, hogy a szörnyeteg barlangjába kerültem - mondtam mosolyogva.

- Mennyire vagy új? - vonta össze a szemöldökét, amiért valószínűleg a legtöbb lány elolvadt volna.

- Ma haltam meg - mondtam ki könnyedén a szavakat, mire elhúzta a száját.

- Az kellemetlen. Részvétem.

- Nem kell - legyintettem, mire elkerekedett a szeme.

- A legtöbb embert megrázza a saját halála.

- Nem vagyok a legtöbb ember - vontam vállat.

- Azt látom - jegyezte meg, mire elpirultam, de szerencsémre Clary-nek sikerült összeszedni magát, és kimentett.

- Audrey Jake Dearmanhez osztotta be veled együtt. Ezért jöttünk igazából - erőltetett természetességet a hangjára. Egészen jól sikerült neki.

- Az lehetetlen - válaszolt szemrebbenés nélkül - Én Lily Evansre vigyázok, nem másra.

- De Audrey mondta, és... - kezdett volna magyarázni Clary, de William elviharzott mellette.

- Beszélek Audreyval.

Szótlanul követtük a dühös férfit, közben értetlen pillantásokat vetettem Claryre.

- Sosem szoktuk cserélgetni a védenceinket, és hatalmas kérés ez egy angyaltól. Az ember születése pillanatától vele vagyunk, és minden apró mozdulatát ismerjük, és nagyon megszeretjük. Előfordul, hogy annyira kötődsz hozzá, hogy az elméd összekapcsolódik az övével, és segíthetsz neki a döntésekben, látod a gondolatait, és igaz, hogy az tilos, de képes vagy gondolatokat küldeni neki. Ha bánata van, így megvigasztalhatjuk szép képeket vetítve elé. Ez egy nagyon erős kötelék, halálig kitart. Elég gyakori a szerelem nálunk. De ez a legfájdalmasabb szerelem, és a legnemesebb szeretet. Borzasztó úgy szeretni valakit az életednél is jobban, hogy az nem is tudja, hogy létezel. Minden nap végignézni, ahogy barátnője lesz, felesége, és gyerekei. Furcsa és komoly kérés magára hagyni egy védencet, amikor olyannyira a szívünkhöz nőtt, és megfogadtuk magunknak, hogy haláláig nem hagyjuk magára. Ez az egész furcsa. 

- Nagyon furcsa - hangsúlyozta William, aki mint kiderült, hallott mindent.

Szótlanul telt az út további része, még amikor kiértünk az erkélyre, hogy a főbejárat felé vegyük az irányt, akkor sem szóltunk semmit, én pedig szigorúan nem repültem gyorsan, vagy nem sikoltoztam, esetleg ujjongtam. Csendesen, rendesen követtem Williamet.  

Mikor odaértünk Audrey ajtajához, William minden kopogás nélkül berontott az ajtón, Claryvel pedig zavartan követtük.

- William! Volnál szíves nem csak így betörni? - kérdezte szigorúan a férfi szemébe nézve.

- Majd talán máskor. 

- Mi szél hozott erre? - dőlt hátra a székében Audrey, akinek az arcára kiült a fáradtság.

- Ugye nem gondolta komolyan, hogy Lily Evanst magára hagyom, helyette valaki mást fogok védelmezni?

- De, pontosan így gondoltam.

- De ezt nem teheti - mondta dühösen William.

- De sajnos megtehetem. Pontosabban meg kell tennem. Erre még kitérek - tartott egy kis szünetet, és Clary felé fordult - Te fogsz vigyázni Lilyre Emilyvel együtt. De addig még rátok bízom Leonát. Két hetetek van arra, hogy megtanítsátok mindenre. Harcra, mágiára, egy kis történelemre, Biblia ismeretre. Vezessétek körbe, mutassatok meg neki mindent.

- Két hét alatt? - hüledezett Clary - Az nagyon kevés!

- Bízom a képességeitekben - zárta le a témát szigorúan - Clarissa, megtennéd, hogy kint megvárod a barátaidat? Nekem még beszédem lenne velük.

- Rendben - mondta lassan Clary, sarkon fordult és bezárta maga mögött az ajtót.

- Mi ez az egész? - kérdezte William egyre feszültebben.

- Jake Dearman nagyon fontos nekünk. Nagy szerep vár rátok egy kitörni készülő háború megakadályozásában, és a legnagyobb feladatotok az, hogy megvédjétek Jake Dearmant. Will, tanítsatok meg mindent Leonának, nagyon fontos, hogy felkészültek legyetek!

- Felkészültek mire? - kérdezte a férfi értetlenül.

- Háború? - ismételtem meg döbbenten.

- Nem mondhatok többet. Csak annyit, hogy egy pillanatig se gondoljátok, hogy nincs értelme annak, amit csinálok. Vegyétek komolyan a munkát, vigyázzatok Jake-re! Most menjetek!

Azzal az ajtó felé intett, mi pedig a döbbenettől lassú mozgással elhagytuk a termet. Mikor bezártuk magunk mögött az ajtót Clary árasztott el minket a kérdéseivel, de nem tudtunk válaszolni. Csak néztünk egymás szemébe döbbenten, majd nyeltem egyet, és mosolyt erőltetve az arcomra Clary felé fordultam.

- Nem volt semmi különös. Csak leszidta Willt, mert annyit hisztizett.

- Kikérem magamnak, én nem hisztiztem!

- De igen, hisztiztél! - nevettem rá, mire megforgatta a szemét.

- Szóval be kéne tanítanunk, nem igaz? - nézett a szemembe Will.

- Nekem el kell mennem megkeresni Emilyt és Lilyt, hogy tisztázzam vele a helyzetet. Addig meg lesztek együtt?

- Tökéletesen - válaszolta a srác, és hanyagul integetett barátnőmnek, aki bocsánatkérő szemekkel távozott. Amint kikerült a látóterünkből, visszaült az arcunkra a döbbenet.
- Szerintem ne gondolkozzunk a hallottakon - mondtam halkan egy perc néma csend után.
- Az jó lenne - helyeselt Will, majd pajkos fény csillant a kék szemében - Akarsz sétálni egyet?
- Persze - mosolyogtam rá, és követtem a legközelebbi erkély felé. Will eléggé kitűnt a folyosón sétálgató többi angyal közül. Mindenki világos színekbe öltözött, legtöbben fehérbe, mindenki arcán kedves mosoly csillogott, de társam teljesen más volt. A sötétebb színek,  és két méteres magassága mindenki figyelmét felhívta rá, és mintha öt méteres körzetben kerültek volna minket. Nem értettem, miért támasztanak előítéleteket vele szemben.
- Akarod látni a szárnysegédeinket? - kérdezte féloldalas mosolyra húzva a száját.
- Szárnysegédek? - húztam fel a szemöldököm, mire csak bólintott.
- Majd meglátod.
Megálltunk az erkély szélén, és előhívtuk a  szárnyainkat. Gyönyörűen festett szárnyakkal. Haját összeborzolta a szél, ahogy a tollai is megremegtek. A napsütésben még inkább látszott a kidolgozott felsőteste. Szégyenlősen lesütöttem a szememet, és elrugaszkodtam az erkélytől.
- Erre gyere! - mutatott a palota mögé, ahol eddig még nem jártam.
- Hatalmas ez a palota...nem szoktál eltévedni néha? - kérdeztem mosolyogva, mire nevetve megvonta a vállát.
- Az alatt a háromszázötven évem alatt kitanultam a járást.
- De vén vagy - nevettem el magam.
- Legyél tisztelettudóbb! - rivallt rám Will.
- Hívjalak Mr. Morgan-nek?
- Nem szükséges, tegeződhetünk. Hívj csak Willnek!
- Rendben, Will.
- És én hogyan hívjam kegyedet? - húzta féloldalas mosolyra a száját.
- Engem sosem becéztek...hívj aminek szeretnél!
- Leona - ízlelgette a nevemet, majd mint akinek csodás ötlete támadt, csettintett egyet - Lana leszel!
- Nekem mindegy. Tetszik a Lana - mosolyogtam.
- Hogy-hogy nem becéztek soha?
- Nem igazán volt senkim - válaszoltam halkabban.
- Akkor ebben hasonlítunk - jegyezte meg Will.
- Sosem volt senkid?
- Ezt így nem mondanám - ráncolta a szemöldökét - Mondjuk úgy, senkim sem volt, aki tényleg szeretett volna.
- Itt jobb?
- Jobb - vágta rá kapásból - Itt az embernek van lehetősége tiszta lappal indulnia. A hibák látszólag elfelejtődnek, de csak látszólag.
- Látszólag? - kérdeztem értetlenül.
- Kevés arra háromszázötven év, hogy a bűntudatom csituljon - zárta le a témát keserű mosolyra húzva a száját - De ezt most nem mesélném el neked.
- Rendben - bólintottam, bár majd megölt a kíváncsiság - A szárnysegédek?
- Erre vannak - bólintott, és tovább repült.
Mire felpillantottam a nagy beszélgetésből már a palota déli oldalánál voltunk, a gyönyörű építmény tövében.  Egy több mint száz méteres magasságú torony mögül sütött ránk a napsugár. Tökéletesen fehérre festett falai szikráztak. Lent, a felhőket furcsa kis virágok borították. Letérdepeltem a puha felhőre, és leszakítottam egy ilyen virágot. Picike kis szirmai halvány rózsaszínbe öltöztek, zöld szára helyett fehér gyökerek voltak. Beleszagoltam a kis virágba, és bódító illatot éreztem. Leginkább a rózsáéhoz tudnám hasonlítani, de mégis más volt.
- Te mihez tudnád hasonlítani az illatát? - kérdezte tőlem Will, miközben mellém telepedett, és az ujjai között morzsolgatott egy virágot.
- Talán a rózsáéhoz...de van benne egy csokira emlékeztető valami, meg talán...
- Vanilia? - kérdezte, mire mosolyogva bólintottam.
- Miféle virágok ezek?
- Mennyvirágok. Régi mende-mondák szerint az első angyal ezekből a virágokból szőtte a ruháját, ami a bűvös virágoknak köszönhetően mindenféle mágikus képességekkel ellátta. Az angyal, mint az Úr jobb keze felszállt egészen a holdig és fénybe gyújtotta azt a mennyvirág ruhájának segítségével. És a mi kedves szárnysegédeink pont ezt a virágot legelészik.
- Már nagyon érdekelnek azok a bizonyos szárnysegédek.
- Igen? Mert itt vannak - mondta, én pedig kíváncsian a távolba meredtem. Csodálatos látvány tárult a szemem elé. Egy csapat szárnyas ló repült egyenesen felénk. Patától sörényéig tökéletes fehérbe öltözve szántották az eget, gyönyörű, tollakkal borított szárnyaikkal. Megbabonáztak a gyönyörű teremtmények. Puhán landoltak a felhőréten, és békésen legelészni kezdtek. Szárnyukat lustán leeresztették, hosszú nyakukkal igyekezték elérni a bűvös virágokat. Elbűvölve a látványtól közelebb léptem a lovakhoz, odasétáltam az egyikhez, és csendesen megszólítottam.
- Szia! Leona Davis vagyok! Megsimogathatlak, nem zavarlak?
Furcsa ötlettől vezérelve szólítottam meg, de mintha már semmit sem tartottam volna furcsának. A ló mélyen a szemembe nézett, és határozottan bólintott, mire megkönnyebbülten odamentem hozzá, és végigsimítottam gyönyörű oldalán, és nyakán.
- Bátor vagy - hallottam meg magam mögött Will mély hangját, mire széles mosollyal hátra pillantottam a vállam fölött - Honnan tudtad, hogy meg kell kérdezni őket?
- Nem tudtam, csak...nem is tudom - kerestem a szavakat, de inkább elnevettem magam a helyzeten - Gyönyörűek!
- Akarsz repülni velük? - kérdezte kíváncsian, fürkésző tekintetével a reakciómat leste.
- Hát persze!
- Figyeld a mestert! - kacsintott, és a szárnysegéd felé fordult - Tisztelt hölgyem! Volna szíves elvinni bennünket valahová a hátán?
Teljes testtartásából sütött a tisztelet, még egy kicsit meg is hajolt előtte. Ennek láttán igyekeztem magamban tartani a hangos nevetést, ami kitörni készült. Azonban egy kis habozás után, de a szárnysegéd beleegyezett a feladatba, és kecsesen letérdepelt, hogy könnyebben fel tudjunk ülni a hátára.
- Hölgyeké az elsőbbség! - hajolt meg előttem is tisztelettudóan, mire megint csak nevetnem kellett. Ügyetlenül átvetettem a lábam a szárnysegéd hátán, és a szárnya mögé húztam a lábam, hogy ne zavarjam a "hölgyet". Will elém ugrott, majd suttogott valamit a ló fülébe, aki hirtelen felállt, és kitárta gyönyörű szárnyait, majd elrugaszkodott a réttől. Átkaroltam Will derekát, nehogy lezuhanjak a nagy-nagy sebességtől. De aztán rádöbbentem, hogy mindegy nekem, ha lezuhanok, nekem is van szárnyam, így zavartan elkaptam a kezem. A reakciója csak egy féloldalas mosoly volt. Behunytam a szemem, és átadtam magam a szabadságnak, amit  eddig csak repülés közben éreztem igazán. Ezekben a pillanatokban legszívesebben felrepülnék a holdig, ahogy Will történetében tette az első angyal, és lángra lobbantanám az égitestet, hogy mindenki lássa, mennyire is vagyok boldog. Mert nagyon boldog voltam. Lábaimmal szorítottam a "hölgyet" miközben széttártam a kezeimet, hogy az ujjaimon át süvítsen a szél. Hangosan felnevettem, de a hangom hamar elveszett a süvítő szélben. Lenéztem az alattunk elröppenő tájra. Zöld mezőt hasított ketté egy tomboló folyó. Zöld erdők szélén apró faházak álltak, kéményükből szállott a füst.
- Hová megyünk? - kiáltottam Will fülébe, aki a válla fölött hátrapillantva válaszolt.
- Londonba.
- Mi dolgunk nekünk Londonban?
- Ellátogatunk a mi egyetlen Jake Dearmanünkhöz!

Közlemények

Sziasztok kedves olvasóim!

A helyzet az, hogy megszűnik a google reader, ami annyit jelent, hogy minden blognak elvesznek a rendszeres olvasói, és mi sem tudjuk már a bloggeren követni tovább az olvasott blogokat. De van egy új oldal, ami kisegít minket a nehéz időkben, ez a Bloglovin, amit én személy szerint kifejezetten utálok, de kénytelen vagyok beérni ezzel. Ezt Diana Burwin blogjáról másolta Noriici, onnan láttam, de kiteszem ide is a hírt, hogy mindenkihez eljusson. Július elsejéig mindenki regisztráljon, különben a követett blogjai el fognak veszni. Egy kis segítség, hogyan regisztrálj: Katt! 

Az én blogomat itt lehet követni: Katt!

Kérlek titeket, hogy kövessetek be, hogy ne vesszen el az eddigi rendszereseim száma! 

A második közleményem pedig az lenne, hogy megnyertem egy blogversenyt, aminek eszméletlenül örülök, és ki is teszem az oklevelemet.

Nagyon szépen köszönöm a helyezést, nagyon hálás vagyok érte!

Ma este már hozom az új részt, remélem tetszeni fog! 

4. fejezet - Angyalszárnyak

Kedves olvasóim! Bocsánatotokért esedezem, hogy késtem, de most itt vagyok, és remélem tetszeni fog az új fejezetem. Nem tudom elégszer megköszönni a csodálatos visszajelzéseiteket, az újabb két díjat, a sok-sok feliratkozót, és a rengeteg oldalmegjelenítést. Boldoggá teszitek a napjaimat, nagyon hálás vagyok érte! Remélem tetszeni fog az irományom, és kapok egy-két kommentet, vagy pipát. Szépséges nyári szünetet és jó olvasást kívánok! I love you all! Anna:)

Mikor kibontakoztunk a szoros ölelésből Clary megkönnyebbült mosollyal az arcán izgatottan hadarni kezdett, aminek az én fáradt agyam a felét sem fogta föl, némán ballagtam mellette a szűk folyosón. Boldog csacsogását a gyenge hangom szakította félbe.

- Clary! Ne haragudj, de nem igazán értek most semmit. Nagyon elfáradtam, és le szeretnék pihenni. Nem találhatnék egy ágyat, ahová ledőlhetek aludni?

- Ágy az van...de aludni nem fogsz tudni. Gyere, megmutatom a szobád - karolt belém, és gyorsabb tempóra ösztökélve haladtunk a palota labirintusában.

- Hogy-hogy nem fogok tudni aludni? - kérdeztem értetlenül.

- Az alvásra csak a testednek volt szüksége, és csak a tested volt képes rá. Mivel az már nincs, így nem tudunk aludni. Pihenésre viszont nekünk is van szükségünk, emiatt váltjuk egymást az őrzői feladatokban - magyarázta türelmesen Clary.

- Akkor enni sem szoktunk, mert nincs rá szükségünk? 

- Pontosan - válaszolt vidáman Clary.

- Értem - sóhajtottam aprót, miközben egyetlen név zakatolt a fejemben: Jake Dearman - Jake Dearman - mondtam alig halhatóan magam elé, de őrangyalom erre is felfigyelt, és kedvesen rám mosolygott.

- Őrá kell majd vigyáznod.

- William Morgannel - mondtam lassan, ízlelgetve a nevét.

- Igen. Megérkeztünk - cövekelt le egy kis ajtó előtt, amire kacskaringós gyöngy betűkkel rajta állt a nevem: Leona Davis - Az én szobám itt van melletted, szóval ha gond van könnyű lesz megtalálni!

Válaszképpen halványan elmosolyodtam, és halkan benyitottam a szobám ajtaján. Nem volt sem kicsi, sem nagy, pont jó volt a szobám mérete. Falai a barackvirág színében pompáztak. Az ajtóval szemben nagy ablak helyezkedett el, ezen áradt be a napfény, ami betöltötte az egész szobát. Az ágyam bal felől állt, takaróját apró narancssárga virágok borították. Az ágy fejénél egy fából készült éjjeliszekrény volt, rajta pár csodás borítójú mesekönyv. Jobb oldalt egy szekrénysoron feszítettek szépen sorban a könyvek. Közelebb sétáltam a könyvespolchoz, és megpillantottam egy keretbe foglalt képet. Anya és apa esküvői fotója volt, pont az a darab, ami az egyik fényképalbum borítóján is szerepelt. Mellette nem messze megtaláltam az albumot is. Elmélázva a kezembe vettem, és fellapoztam. Annál a fényképnél álltam meg, amikor anya és apa Párizsba utaztak ketten, anya már terhes volt velem. Olyan szépek voltak, olyan jók...Egy hirtelen ötlettől vezérelve megszólítottam Claryt, aki a vállam fölött leskelődött.

- Találkozni szeretnék a szüleimmel.

- Azt nem lehet - sütötte le a szemét.

- Miért ne lehetne?

- Mert ők nem angyalok Leona! Valószínűleg a mennyben vannak, oda meg nincs bejárásunk.

- Biztosan - nyugtattam magam, majd halvány mosolyra húztam a számat - Ez a szoba gyönyörű, egyszerűen tökéletes!

- Olyan, amilyet te szerettél volna. Az enyém rózsaszín.

Belerogytam az én ágyacskámban, Clary pedig bevetődött mellém, mintha már évek óta legeslegjobb barátnők lennénk. Ez részben igaz is volt, ő évek óta ismert engem, az a különbség, hogy én viszont vagy másfél órája...a halálom percétől fogva.

- De morbid. Annyira kifárasztott ez az elhalálozósdi - fintorodtam el, de mire felfogtam, hogy mit mondtam, hangos nevetésben törtem ki Claryvel együtt.

- Meséljek az én halálomról, vagy még inkább fárasztana a dolog? - kérdezte kedvesen, mikor abbahagytuk a hangos nevetést.

- Meséld el! - fordultam az oldalamra, hogy jobban halljam a történetet.
- Tizennyolc éve annak, hogy angyal vagyok. Mindenem megvolt, amire csak vágyhattam. Apám bankigazgató volt, így rengeteg pénzünk volt. Minden nyáron nagy, családi nyaralásokat szerveztek anyáék. Bejártuk a világot, vásárolgattunk, és süttettük a hasunkat a napon. Szerettem őket, még most is szeretem őket. Én voltam a gimiben a tökéletesség, mindenki rám akart hasonlítani. A suli legjobb pasijával jártam, minden tökéletes volt körülöttem. Eljött a tizenhetedik születésnapom, én pedig életemben először bulizni szerettem volna. Egy igazi buliba szerettem volna menni, egy olyanba, ahol olyan hangos a zene, hogy semmit nem lehet hallani tőle, a tömeg összepréseli az én testemet a szerelmemével, és ahol életemben először berúghatok. Apáék elengedtek, végtére is betöltöttem a tizenhetet, az már majdnem felnőtt. A fél suli eljött a klubba, hogy az én "menő" társaságommal együtt csápolhassanak a tomboló zenére. Kínáltak alkohollal, de az első pohár után, mivel nem ízlett, nem kértem többet. Letettem a berúgás gondolatáról. A klub hátsó részéhez mentem, a mosdóba rendbe tenni magamat  Amikor kiértem egy hangos sikolyt hallottam, és hogy valaki azt üvölti, hogy tűz van. A zenét mintha elvágták volna, a tömeg könyörtelenül megindult. Teljesen bepánikoltam, és sikítottam a barátaim nevét. Megindult velem a tömeg, én pedig csak sodródtam, és igyekeztem talpon maradni, nehogy maga alá gyűrjön a tömeg. Sikítottam, ahogy csak a torkomon kifért. Megéreztük a füstöt. Az emberek áradata még könyörtelenebbül nyomott. Rettegtem. A tömegben megláttam a barátomat, Brandont. A tekintetünk összetalálkozott, a kezét nyújtotta felém, de hiába, mert túl messze volt, már egészen a falnál. Sikítottam egy utolsót, amikor a tömeg maga alá gyűrte gyenge testemet. Egy pillanat volt, és már a saját testem mellett térdeltem, míg az emberek átgázoltak rajtam, mintha észre sem vennének. Biztosan észre sem vettek. Lissa volt az őrangyalom, ő hozott fel ide. Nekem sokkal több időbe telt, mire elfogadtam a tényt, hogy meghaltam, mint neked. Rengeteget sírtam. Hozzád osztottak be Lissával együtt. Odaértünk a születésedre. Amikor megpillantottalak téged, a csöpp kislányt, rögtön értelmet nyert a további életem. Ez előtt azt gondoltam felesleges tovább csinálnom, én már többet nem veszíthetek, még azzal sem, ha bukott angyallá válok. De amikor tudatosult bennem, hogy egy élet múlik rajtam, megbékéltem. Gondolnád, hogy mennyi  démon vadászott rád? Honnan is tudhatnád! Minden esetre Lissával együtt megvédtünk tőlük, és ez volt a fontos. Még mostanában is visszalátogatok a szüleimhez, megkeresem Brandont, de nagyjából túlléptem rajta. Te nagyon erős vagy, Leona! Te könnyen elfogadtál az élettől bármit. Borzalmakat éltél át, de mindent eltűrtél. Ebben felnézek rád, Leona. Minden rendben lesz, még ha most úgy is néz ki minden, mint egy zavaros káosz, egy nagy gubanc, egy katasztrófa. Az ember mindent túl él, nem igaz? -mosolyodott el őszintén.
- De, igaz. Mindent túl él - bólintottam halkan. Megrázott a története, nagyon elgondolkodtatott. Ez a lány sokkal többet veszített, mint én. Én szinte semmit. Heronak hiányozni fogok, de rajta kívül senki észre se fogja venni, hogy nem élek. Clarynek volt élete, amit elveszített. Egy kövér könny vándorolt lefelé az arcomon, mire Clary csak szélesen elmosolyodott.
- Nehogy sírj emiatt! - simított végig a hajamon vigasztalás képen.
- Persze, hogy nem sírok! - töröltem le a könnyeimet a kézfejemmel, és egy mosolyt erőltettem az arcomra, mire angyal barátném nevetve elfintorodott.
- Gyakorold még!
- Okés - nevettem ki magam.
- Szeretnél megismerkedni a világoddal? - kérdezte egy hirtelen beállt csönd után Clary.
- Még szép! - pattantam talpra, és hagytam, hogy a lány kézen fogva kivezessen a gyönyörű szobámból, és mutassa az utat.
- A szobád itt van a keleti szárnynál, a negyedik toronyban, a harmadik emeleten, a folyosón jobbra, ötödik ajtó. Megjegyezted?
- Nem. De mivel a te szobád is itt van, majd segítesz nekem - mosolyogtam rá, mire helyeselve bólintott.
- Azt hiszem célszerűbb lenne repülnünk, nem gondolod? - torpant meg egy tágas erkély előtt, ahol rengeteg angyal tódult ki, hogy aztán kecsesen a levegőbe repülhessenek a szárnyaikkal.
- Repülni biztos viccesebb, mint innen lépcsőzni - értettem vele egyet, amikor belegondoltam, hogy milyen magasan is lehetünk - Nekem is van szárnyam?
- Ha szeretnél, lesz - vigyorodott el sejtelmesen, kivillantva tökéletes fogsorát.
- Ezt hogy éred?
- Csak gondolj rá erősen, csak kérd, és kapsz!
- Hát, jól van! - behunytam a szememet, és ezt ismételgettem magamban: Szeretnék szárnyakat, kérlek szépen, add Uram, hogy szárnyam legyen!
Ebben a pillanatban gyenge szurkálás hasított a hátamba, amire felszisszentem, és odakaptam a kezem. A szemeimet összeszorítottam, ahogy megéreztem az első tollpihét, ami lágyan simította végig a bőrömet. Leírhatatlan érzés volt, az a pillanat, amikor megéreztem az új részemet, a szárnyamat. Könnyű, simogató érzés vett hatalmába, boldogság tömény felhője takarta el előlem a gondokat, bajokat. Mohón félre vágtam a lágy, fehér függönyt, és futva indultam neki az erkélynek. Hallottam Clary huncut sikolyát a hátam mögül, de most ő sem tudott megállítani. Eszeveszettül futottam, mígnem elfogyott a talpam alól a talaj, és a szárnyaimra bízva belevetettem magam az ég kékjébe, hogy fürödjek a napsugarak fényességében. Erős szárnyaim megtartottak, és tovarepültem az angyalok forgatagában. Egyesek kedvesen megmosolyogták boldogságomat, senki sem szólt rám. Kezeimet széttárva hagytam, hogy a lágy szél megremegtesse a fehér tollaimat, és a dús, barna hajamat összegubancolja. Behunytam a szememet, és talán most először éreztem magam boldognak a halálom pillanatától kezdve. Hirtelen ötlettől hajtva zuhanórepülésbe vetettem magam, a felhőpalota mellett elterülő felhőmezőket céloztam meg. Nevetve huppantam a puha bárányfelhők közepébe. Hátravetett fejjel kacagtam magamon, a repülésemen, a helyzetemen, mindenen. Minden feszültség, minden bánat és nyomás egy egyszerű, de hangos kacajban hagyta el a torkomat. Nem sokára Clary nevetése is társult hozzám.

- Te kis őrült! - nevetett ki Clary - Szólhattál volna, hogy repülni óhajtasz, nem tiltottam volna meg!
- Tudom, csak egyszerűen...boldog vagyok - mondtam neki sugárzó szemekkel.
- Ebben rám hasonlítasz. Én is így viselkedtem, amikor először jelentek meg a szárnyaim.
Egy pillanatra beállt a békés csönd, de nem volt kínos. Mintha már ezer éve ismertük volna egymást, nem volt kényelmetlen a csönd.
- Mintha azt mondtad volna, hogy kérsz és kapsz, nem igaz? - kérdeztem kíváncsian.
- Igen, így van...mi jár a fejedben, te lány?
- Kipróbálok valamit - válaszoltam izgatottan.
Lepillantottam magamra. Egy szakadt, koszos farmert és egy bő, zöld pulóvert viseltem. Erősen koncentráltam, összeszorítottam a szemeimet, majd amikor újra kinyitottam, térdig érő, fodros fehér ruha volt rajtam. A hajam fésülten omlott a hátamra, Clarynek pedig egy pillanatra elállt a szava.
- Gyönyörű vagy!
- Ne túlozz. Nem is láthattál ezelőtt ilyennek, nem igaz? - mosolyogtam rá szélesen.
- Kiskorodban voltál hasonlóban - gondolkozott el egy pillanatra - Amikor még apukád...
- Élt? - kérdeztem, mire mosolyogva bólintott. Tud egyáltalán nem mosolyogni? Talán az ő mosolya az a mosoly, amit az ember vagy angyal egy életen keresztül nem felejt el. Ilyenkor szeme csillogott, kivillantak a tökéletes fehér fogai, és mintha beragyogta volna a bánatos napokat.
- Azt hiszem találkoznunk kéne Williammel, nem gondolod? - törte meg a rövid csendet Clary, mire lelkesen bólintottam.
Felálltam, és lassan lépdeltem a felhőmezőkön, követve Claryt. Ámulva pillantottam fel a palotára újra és újra. Nem tudtam betelni a látvánnyal, ahogy a csodálatos, karcsú tornyok teraszairól csak úgy tódultak ki az angyalok, és mindannyian tovarepültek. "Biztosan elindulnak megkeresni azt az embert, akire vigyáznak" - gondoltam. Milyen lesz Jake Dearman? És milyen lesz William? Szeretni fognak engem itt, vagy úgy fognak velem bánni, mint a földön. Eltipornak, és megaláznak, vajon? Nem csodálkoznék rajta, hiszen csak egy hajléktalan vagyok, vagyis voltam. Erről eszembe jutott a könyv, és az autó. Még midig nem értettem, hogy lehetséges ez. És ha én most egy könyvben vagyok, a valóságban nem is haltam meg? Azt akarom, hogy valóság legyen! Nem akarok visszatérni a valóságba! Oda, ahol egyedül voltam, ahol senki sem szeretett, ahol egy eltaposni való bogár voltam. Egy reménytelen romhalmazban laktam egy cicával együtt, ahova besüvített a szél, beesett a hó és az eső. Most viszont boldog voltam, ebben a furcsa világban, amiről el kéne hinnem, hogy valóság...de nem tudom. Nem tudom elhinni, hogy mindez megtörténhetett velem, nem tudom elhinni, hogy ilyen gyönyörű lehet a világ! Nem tudok hinni benne, de ez nem jelenti azt, hogy nem vagyok boldog benne, és nem szeretek itt lenni. Egy izgalmas, kalandokkal teli élet elé nézhettem, ezekkel a gondolatokkal követtem Claryt, aki egyszer csak megtorpant. Hirtelen elrugaszkodott a felhőktől, és elkiáltotta magát:
- Emily! - mire egy vörös hajú angyal lány odakapta a fejét Clary felé, és kedvesen megkérdezte, hogy miben segíthet. Én pont ekkorra értem fel a szárnyaimmal egy magasságba velük.
- Leona Davis vagyok - nyújtottam a kezem, mire mosolyogva elfogadta a jobbomat, és megrázta azt.
- Emily Bright.
- Örültem a találkozásnak - mondtam udvariasan, mire szélesen elmosolyodott.
- Én is örültem. Miben segíthetek nektek?
- William Morgant keressük. Nem láttad valahol? - kérdezte Clary .
- William? A szobájában van, azt hiszem. A nyugati szárny, első torony, ötödik emelet.
- Köszönjük.
- Szívesen. Ne haragudjatok, de sietnem kell. Szép napot! - mosolygott ránk Emily, majd vörös fürtjeit hátradobva a palota főbejárata felé vette az irányt.
- Mindenki olyan kedves - állapítottam meg halkan, miután Emily eltűnt a látóterünkből.
- Mind emberek vagyunk. Minket is ugyanúgy kísért a bűn. Azonban mind megtudtuk az igazságot: van Isten. Mind szeretnénk jóvá tenni, és kijavítani az ellene tett bűneinket, és bebizonyítani neki, hogy érdemesek vagyunk a mennyországra. Rengeteget olvassuk a Bibliát, és becsületesen szolgálunk neki. Vigyázzuk a népét, ahogy ránk is vigyáztak egykor. Mindannyiunk követett el hibákat, mindannyiunknak vannak titkai, akár csak az embereknek. Csak mi igyekszünk ezeket kijavítani.
- Ha már kaptunk esélyt... - gondolkoztam el a hallottakon - Én azért kerültem ide, mert nem hittem Istenben. Nekem is bizonyítanom kell... - ízlelgettem a szavakat.
- Mindünknek - bólintott Clary - Gyere, arra van a nyugati szárny!
Balra mutatott, mire mind a ketten gyorsabb tempóra kapcsolva repültünk a nyugati szárny első tornya, ötödik emelete felé. Kiterjesztettem a szárnyaim, hogy alá kapjon a felfelé szálló légtömeg. Puhán érkeztünk meg a hatalmas erkélyre, és sietősen besétáltunk a hatalmas boltíven, be a folyosók labirintusrendszerébe.
- Még mielőtt találkozunk vele, el kell róla mondanom egy-két dolgot - kezdte bizonytalanul barátnőm, mire kíváncsian a szemébe néztem folytatásért ösztönözve - Ne  nagyon engedd magadhoz közel!
- Ezt nem értem.
- Ő a legijesztőbb angyal széles e vidéken. Nem is tudom...gyönyörű, de veszélyes. Titokzatos, és kiismerhetetlen. Olyan nyugtalanító, hogy is mondjam.
- Ismered? - kérdeztem pár másodperc töprengés alapján.
- Szóbeszédek, és látás alapján. Személyesen nem.
- Akkor még nem kell elítélni.
- Nem ítélem el, csak egyszerűen... - mondta hevesen, mire félbeszakítottam, mert megpillantottam a nevét. William Morgan. Határozottan bekopogtam, mire egy mély, férfi hang válaszolt. Halkan benyitottam. A szoba falát sötétbarna faburkolat fedte, a szőnyeg is hasonló sötét színekben terült el a parkettán. Egyszerű, fából készült ágya volt, amit fekete takaró borított. Az ablaka ugyan olyan nagy volt, mint az enyém, de egy sötét függöny kiszorította a fényt. Valószínűleg ez volt a palota legsötétebb zuga. Hátborzongató látványt keltett. A falra erősítve különböző fegyverek pengéi csillogtak, íjak sorakoztak. A sarokban, az ablak mellett egy festőállvány helyezkedett el, körülötte sok-sok ecset és festékes tubus volt szétszórva. Az előtt állt William Morgan, egy szakadt farmerben és egy festék pacákkal sűrűn borított fehér ingben. Lustán letette az ecsetet, és teljes testével felénk fordult. Fekete haja kócosan, rendezetlenül meredezett az égbe. Csontos arca, tökéletes állvonala volt. Gyönyörű, kék szemében pajkos fény csillogott, amint az én szemembe nézett. Szégyenlősen lesütöttem a szemeim, de még éreztem a tekintetét rajtam.  Széles válla, izmos, kidolgozott teste az ingen is átlátszott, talán két méter magas is lehetett. Ő volt a leggyönyörűbb férfi, akit valaha láttam.
- Segíthetek valamiben, hölgyeim? - kérdezte mély, férfias hangján.

3. fejezet- A halálom napja

A mai rizsám rövidebb lesz, elég legyen csak annyi, hogy köszönöm a két díjat, ha érdekelnek a válaszaim, akkor megtalálhatjátok az oldalon, de mivel sokan a díjas részt átugorjuk, nem untattalak vele benneteket. De nagyon köszönöm azoknak, akitől kaptam, borzasztó jól esett! Köszönöm a kommenteket, a hosszabbakat különösen, köszönöm a sok biztató pipát, és mindent. Köszönöm! Jó olvasást a 3. fejezetemhez, ahol már számotokra érdekesebb események is jönnek. Love you all! Anna:)

De még nem mertem kinyitni a szemem... Elmondhatatlanul féltem, sejtelmem sem volt arról, hogy mi történhetett velem. Éreztem, ahogyan a vizes tincsek az arcomra és a nyakamra tapadnak. Izzadt tenyeremben görcsösen szorongattam valamit, és nem mertem elengedni. Még forgott velem a világ, a hányinger kerülgetett, és mintha a folytonos mozgás sosem akarna elmúlni. De a kíváncsiság úrrá lett a félelmemen, és lassan felnyitottam a szemem. Egy autóban ültem, a volán mögött, kétségbe esetten rángattam a kormányt. Soha életemben nem vezettem, és nem készültem fel rá, hogy valaha kipróbáljam a belvárosi forgalomban, ahol emberek életében tehetek kárt. Vagy a sajátomban. A szélvédőn kipillantva a hóba burkolózott Londont pillantottam meg. Nem volt időm fennakadni azon, hogy miért van hó április közepén, ugyanis azon akadtam fenn, hogy mit keresek egy kocsiban. Vészesen közeledtem az egyik főutcán kígyózó sor végéhez, és majdnem pánikrohamot kaptam, de még idejében rátapostam a fékre, mielőtt még széttörtem volna az előttem lévő autót. Halkan felsóhajtottam a megkönnyebbüléstől. Teljesen össze voltam zavarodva. Mit keresek én itt? Az előbb még olvastam, most pedig...egy kocsiban ülök a hóval borított London belvárosában. Ebben a pillanatban hiányzott igazán Hero, és az egész kavarodás helyett visszavágytam a nyomorúságos, koszos romházamba. Hallucinálnék? Valaki drogot csempészhetett valamimbe, és csak azért képzelődök hasonlókat? Vagy csak egyszerűen álmodom? Olyan valóságos álom volt...kinéztem az ablakon, és a megszokott kirakati üvegeket láttam a megszokott reklámplakátokkal. A megszokott telefonfülkékkel és a gyönyörű piros buszokkal. Minden ijesztően normális és ugyanakkor hátborzongatóan különös volt magam körül. A sor megindult, én pedig találomra meghúztam a sebességváltót, amitől hirtelen megrándult a kocsi, de döcögve elindult. Hatalmas dudaszót hallottam a bal oldalamról, hát odakaptam a fejem. A szemben lévő sávból egy egy fiatal srác pörgött és csúszott a jégen, egyenesen felém tartva. Az autósok félrekapták a kormányt, ezzel egy picit egymásnak döccenve, de nagyobb kárt nem téve egymásban. Azonban én sehova sem tudtam volna menekülni. Mintha minden lassított felvételen történt volna. Minden zaj eltompult, mintha egy burokban lennék. Halkan hallottam a sikolyokat, a jégen súrlódó kerekek hangját, a féktelen dudaszót. Emberek kiáltoztak, káromkodtak, mindenkiből a félelem beszélt. Én azonban még levegőt sem vettem. Innen nincs menekvés. Lepergett előttem az a silány és borzalmas életem. Nagyon sok boldog emlék jött elő, ami már rég feledésbe merült. Ahogyan együtt játszom apával. Apa, amint mesét olvas nekem, én pedig nyitott szájjal hallgatom a tündérmeséket. Ahogyan apával kézen fogva kirándulunk az erdőben. Amikor a karácsonyfa alatt boldogan filmezte, ahogyan gyermeki mohósággal kibontogatom az ajándékaimat, majd aprókat sikkantgatok örömömben. Amikor először találkoztam Hero-val és szép lassan egyre közelebb engedett magához. Amikor kialakítottam magamnak azt a kicsi búvóhelyet a romházban, és egy egész napon át ott olvastam. Azt a megkönnyebbült érzést, amikor magam mögött hagyhattam Rebbecát. És ezek szerint itt van vége, nekem ennyi jutott. Annyi mindent nem tettem meg, amit meg akartam, annyi mindent nem értem el még az életben. Esélyt sem kaptam a teljes élethez! Nekem kell az az esély, még nem adhatom fel! Lehet, hogy fel kéne, lehet, hogy így lesz a legjobb. Nincs választási lehetőségem. Egy tized másodperc választott el a becsapódástól, aztán már csak érzelem foszlányok villantak, elviselhetetlen fájdalom, és végül fényt láttam. Annak a közepén egy gyönyörű, szőke hajú lány sírt felettem, fénybe öltözve.
Minden utcazaj, amit a becsapódás pillanatában kizártam, újra elöntötte a fülemet. Mentők és rendőrautók szirénazaja töltötte be az egész utcát. Egy egy arcomra hulló könnycseppet éreztem. Felnéztem a gyönyörű szőke hajú lányra. Makulátlan, sima fehér bőrén tökéletesen állt a mellben húzott piros ruha, ami kiemelte kék íriszét.Mintha meg sem érezte volna a téli hideget. Szőke fürtjei göndör tincsekben omlottak a vállára. Némelyiken megcsillant a felhőkön átszűrődő napfény. Hibátlan arca maszatos volt a lecsorduló könnyeitől. Ösztönösen felültem, hogy megvigasztaljam a lányt, mire ő gépiesen mozdult, igyekezett eltakarni előlem valamit. Én mégis megláttam a saját holttestemet. Összetörve, eldeformálódva feküdt az aszfalton az én kis testem az úttest közepén, miközben a mentők igyekeztek újraéleszteni, de már mindenki látta, hogy felesleges. Három mentős kiabált a negyedikkel.

- Hagyd! Őt elvesztettük. Menjünk a többi sérülthöz, rajta már nem lehet segíteni!

Az reményvesztetten bólintott, és továbbindult a következő sérülthöz, átadva a helyét még több embernek, akik szorgosan, munkálkodtak az én összezúzott élettelen testem körül. Egy kövér könnycsepp csordult végig az arcomon. Ez volnék én? Egy roncs, csak egy élettelen csúf test? A lány ölelésre tárta karjait, én pedig elfogadva a gesztust szorosan átöleltem. 

- Ne félj! - súgta nekem még a sírástól remegő hanggal a lány - Minden rendbe jön.

- Meghaltam - suttogtam halkan, miközben újabb és újabb könny cseppent a lány piros ruhájára.

- Igen. De ezzel semminek sincs vége! Neked még lehet egy esélyed! - mormolta a vállamba biztatóan.

- Esélyem mire?

- Hogy újra kezdhess mindent.

- Emberként? 

- Nem. Angyalként. 

- Te is angyal vagy?-kérdeztem, engedve a szorításból, hogy teljesen szembe kerüljek vele.

- A volt őrangyalod - mosolyodott el - Clarissa Felton vagyok.

- Végig velem voltál?

- Fele-fele arányban. Váltottuk egymást a társammal, Lissával. 

- Ő hol van?

- Már a mennyben - mosolyodott el Clarissa - Ő már bizonyított.

- Semmit nem értek. Mi fog történni velem? - intéztem hozzá az egyetlen kérdést, ami jelen pillanatban komolyan foglalkoztatott.

- Nem tudom. Vigyázok rád, rendben? Fel kell mennünk - mondta lassan, és a kezét nyújtotta felém, hogy felhúzzon a véres, és jeges aszfaltról, aminek a hidege fel sem tűnt. Nem éreztem meg. 

- Hova fel? - kérdeztem szüntelen.

- Majd meglátod -kacsintott rám alig észrevehetően, és abban a pillanatban olyan történt, amitől elállt minden kérdésem és szavam. Clarissa hátán két gyönyörű fehér tollakkal borított szárny bukkant elő, de mintha eddig nem lettek volna ott.

- Ez...gyönyörű - ámultam, mire óvatos mosolyra húzta a száját - Még mennyi ennél szebb van a világon, amiről eddig nem tudtál!

Megfogta a kezemet, és elrugaszkodott a földtől. Teljesen súlytalannak éreztem magam, talán mert az is voltam. Félve kapaszkodtam bele Clarissa vékony karjába, aki csak bátorítóan rám mosolygott. Lenéztem a baleset maradványaira, és megláttam a sok összeroncsolódott autót.

- Clarissa? Ugye nem halt meg senki rajtam kívül?

- Nem. És hívj nyugodtan Clary-nek!

Már nem néztem vissza a borzalmakkal teli baleset helyszínére, az eget bámultam. Átadtam magam a szélnek, ami csípősen simogatta könnyektől ragacsos arcomat. Hamar London régi épületei felé kerekedtünk, ahonnan be lehetett látni az egész várost. Gyönyörű volt. Egy madárcsapat röppent el mellettünk, de akármilyen közel merészkedtünk hozzájuk, nem rémültek meg.

- Láthatatlanok vagyunk? - kiáltottam oda Clary-nek.

- A földi élőlények számára igen. És nem is hallanak minket. 

Aprót bólintottam. Túlságosan sok információt kaptam ahhoz, hogy teljes mértékben fel tudjam dolgozni. Az imént történt velem valami, ami miatt úgy néz ki, hogy belekerültem az Őrangyal című könyvbe, aztán meghaltam, most mégis gondolkozom, tehát vagyok, és éppen egy angyallal repülök az égben, valahová, ahol nem tudom mi fog történni velem. Minden kis apró hírfoszlány csak kavargott a fejemben, újra és újra lejátszva az eseményeket a halálom pillanatától a megismerkedésemig Clary-vel. Sűrű felhők között haladtunk át, míg megpillantottam egy gyönyörű, hihetetlen építményt. Felhőkre épült gyönyörű kastély került a látóterembe. Tornyai karcsúan, még magasabb égbolt felé nyújtózkodtak. Falai fehérre voltak meszelve, ezer ablak és erkély nyílott belőle, amin megannyi fehér tollakkal borított szárnnyal repülő angyal tódult ki. A napot már semmi sem takarta el, sugara egyenesen a palotára sütött, aminek az üvegein meg-megcsillant a napfény. 

- Ez...ez egyszerűen - nem találtam a szavakat.

- Gyönyörű, ugye? - kérdezte elmélázva Clary.

- Szebb a gyönyörűnél! - mondtam mosolyogva.

- Mondtam, hogy még sok mindent nem láttál még! - nevetett fel halkan Clary, és a kezemnél fogva közelebb vezetett a palota kapujához. Közelebbről még szebb volt minden. Mikor odaértünk a felhőkhöz, elengedte a kezem, én pedig puhán a talpamra estem.

- Hogy bír el minket a felhő? - kérdeztem kíváncsian.

- Minden amit itt látsz, csak szellemi teremtmény. Csupa gyönyörű mágia. Nekünk nincs testünk, nincs súlyunk, ahogyan ennek a palotának sem. Megteremtette az Úr, azóta ilyen. Ha egy repülő erre száll, simán átrepül mindenen, amit itt látsz, de kárt nem tesz bennünk. Ez a palota rendíthetetlen, menedék - magyarázta Clary teljes átéléssel.

- Hogy van az, hogy neked és nekem már nincs testünk, de mégis látlak téged?

- A lelkem megőrizte a testem kinézetét. A tied is. Mindannyiunké - egy kis szünetet tartott, hogy feldolgozhassam az újabb információkat, majd kedvesen beljebb terelt.

Belülről egy hatalmas csarnokra, vagy reptérre emlékeztetett. Monumentális térben a padló ki volt rakva márvánnyal, makulátlan fehér kőfal vette körbe a tág helyiséget. Középen egy csillár lógott le, több ezer apró gyémánttal. A magasan elhelyezkedő ablakok beengedték a napsugarakat, így az egész csarnok fényárban úszott. Mindenki sürgött-forgott, üzeneteket szállított és keményen dolgozott. Clary csak rám mosolygott, és a kezemnél fogva vezetni kezdett a csarnok túlsó vége felé, ahonnan több száz folyosó nyílt további termek felé adva utat. 

- Audrey-hoz kell először mennünk. Ő az angyalok királynője, az Úr jobb keze. Ő dönt legelőször a sorsod felől. Erre jobbra! - mutatott egy szűkebb folyosó felé, ahova bizonytalanul lekanyarodtam.

- Mi történhet velem?

- Nem hiszel Istenben, igaz?-kérdezte mélyen a szemembe nézve.

- Nem is tudom...én nem igazán hiszek semmiben - mondtam egy kis gondolkozás után. Apával nemigen jártunk templomba, Rebbecától meg nagyon messze állt a vallás és a hit. Nem is nagyon gondolkoztam ilyenen sosem. 

- Figyelj! Vannak olyanok, akik túl fiatalon haltak meg, akiknek nem volt lehetőségük bizonyítani, vagy az utolsó pillanatban megbánták bűneiket. Ők nem elég tiszták ahhoz, hogy a mennybe kerüljenek, de nem is olyan bűnösek, hogy az alvilágba taszítsák őket. Az ilyenek kapnak még egy esélyt. Szolgálniuk kell az Urat, és vigyázni népét. Én ide tartozom. Lissa kétszáz évig volt őrangyal, de bebizonyította, hogy érdemes a mennybevételre. Akik oda kerülnek, örökké boldogok lesznek. Ha azonban olyan bűnös vagy, hogy még a szolgálatra sem vagy méltó, kénytelen vagy az alvilágiakhoz csatlakozni. Náluk kín van, és szenvedés. Ha a szolgálati idő alatt bűnt követsz el, bukott angyallá válsz, és kénytelen vagy elhagyni a felhőpalotát. Most fog kiderülni, hogy hova is kerülsz.

- Velem jöhetsz Audrey-hoz? - kérdeztem félénken, mert rádöbbentem, mi is forog kockán.

- Elkísérlek. Itt leszek melletted, ahogy mindig is! - kulcsolta rá ujjait az enyéimre - Nem hagylak magadra!

- Köszönöm, Clary! El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok! - öleltem át szorosan. 

- Mennünk kell, gyere! - vezetett tovább a labirintus szerű folyosó-rengetegben, majd megtorpant egy apró ajtó előtt, és bekopogott. Egy csilingelő női hang invitált be minket, így benyitottunk. Ebben a szobában szigorú rend uralkodott. Könyvek sorakoztak szürke polcokon katonás rendben, akták hegyei voltak szépen elrendezve. Egy teljesen általános iroda szerűségnek tűnt. Az íróasztal mögül mégis egy nem mindennapi jelenség bukkant elő. Talán már megszokhattam volna, hogy mindenki gyönyörű, de Audrey különösen az volt. Fekete haja fátyolként terült el a hátán. Testét egy hosszú fehér selyemruha borította. Zöld szemei szigorúan kémlelték az arcomat, mintha igyekezne megfejteni. Valószínűleg így is volt. 

- Ülj le! - mutatott az asztalával szemben lévő székre, mire engedelmesen leültem - Leona Davis?

- Igen - bólogattam.

- Te szolgálatra való vagy - mondta egy kis idő gondolkozás után - Clarissa, vezesd el őt William-hez, Jake Dearmant kapja. Egy hét alatt mutass meg neki mindent, és tanítsd! 

- Értettem - bólintott Clary boldogan, és a kezemet megfogva kivezetett a szobából, ahol egymás nyakába borultunk ezen a napon már sokadjára.

- Valóság ez, vagy csak álom?

- Valóság! De még milyen valóság!

2. fejezet- Egy különleges könyv

Drága olvasóim! El sem tudjátok hinni, mennyire boldog vagyok! 9 egész feliratkozó (nem mintha lehetne fél feliratkozó, az egy kicsit morbid lenne) a kattintások és pipák az egekben, van egy rendszeres kommentelőm, és még egy díjat is kaptam! Pedig még csak az első fejezetig volt fent! 

Köszönöm a blog első díját Dorinaanak és szerecsendionak! <3

Szabályok:

Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad.

Tedd ki a képet az oldaladra, majd másold át a kérdéseket a díjátadónak az oldaláról!

Válaszolj a kérdésekre, tegyél fel kérdéseket!

Küldd tovább maximum öt írónak.

Az első kipipálva!

szerecsendio:

1.Kedvenc blogod linkje?

2.Mit csinálsz a nyáron?

3.Hány blogod van?

4.Mióta írsz?

5.Zárkózott típus vagy, vagy könnyen barátkozó?

Dorinaa:

6.Ki a legnagyobb példaképed?

7.Szereted a vámpírnaplókat?

8.Milyen céljaid vannak a jövőre nézve?

9.Gondolkodtál már azon, hogy a blogodat, ne csak interneten lehessen olvasni?

10.Kedvenc édességed?

Második kipipálva!

1. Hú...ez nehéz kérdés! Mostani szeszélyemnek megfelelően két kedvencem van: Criminal love, The fight for true love. 

2. Amikor itthon leszek akkor bőszen blogolok, olvasok, és igyekszem mindenre időt szánni, amire nem ment a kapkodással és rohanással teli hétköznapokban. Csavargok, barátnőzök...Meglátogatom a rokonaimat, nagyszüleimnél leszek egy csomót, vigyázok unokatestvéreimre, és megyünk a Balatonra punnyadni a napon. Meg kirándulunk...mozgalmas lesz! Annyira várom! :)

3. Három. Egy fanfiction, de azt szüneteltetem, mert nincs hozzá kedvem, van ez, és még egy kritikás blog büszke szerkesztője is vagyok! 

4. Olyan...nyolc éves korom óta? Meséket írtam, és egy "regényt" a sellőkről. Vissza olvasva nagyon vicces gondolataim és stílusom volt, jókat nevettem rajta!

5. Nagyon könnyen barátkozom, egy nap alatt a szívembe tudom zárni azt, aki nekem szimpatikus!

6. A legnagyobb példaképem egyértelműen Leiner Laura. Imádom a stílusát, a humorát, az élet felfogását, a munkásságát, a kedvességét...egy szóval: imádom.

7. Bolondulok érte! Ian Somerhalder forevör!

8. A célom, hogy sikeres és elismert írónő legyek, de most tökéletesen beérem, ha nektek tetszik az írásom!

9.Gondolkodni gondolkodtam, de nem hiszem, hogy kiadnák. Bár sosem lehet tudni. Én repesnék az örömtől, hogyha könyv formájában is lehetne olvasni a blogom.

10. Egyértelműen a csokiszuflé! Egy bögrényi csokis süti, amibe ha beleszúrod a kanaladat, akkor a közepe kifolyik. Folyós csoki...mhmm!

Sajnos az utolsó két lépést ki kell hagynom, ugyanis nem régiben kaptam egy díjat a másik (szüneteltetett) blogomhoz, és mindenkinek körbeküldtem, akiket én olvasok. (Kivéve a több száz díjjal rendelkező tehetséges design-nal és a kritikákkal foglalkozó blogoknak nem, mert úgy érzem, hogy még egy plusz díj számukra nem jelent sokat.) Mivel a bloggerinák még ki sem rakták a díjat, ezért nem küldenék megint, mert furán venné ki magát. Szóval bocsánat, de akkor ezt kihagynám!

És akkor következzen a 2. fejezetem, remélem elnyeri a tetszéseteket, és megérdemlek hozzá egy-két kommentet vagy pipát! Jó olvasást! I love you all! Anna:)

Nem voltam képes lehunyni a szememet, egész testemet átjárta az adrenalin. Nem sikerült elhinnem, hogy tényleg eljöttem otthonról, és tényleg egy romhalmazban lakok majd mostantól. Ide akkor jártam ezelőtt, amikor olvasni szerettem volna. Borzasztó ritkán jöhettem ide, mivel szinte minden időmet elvette az iskola, a munka és Rebbeca, de azok a ritka délutánok voltak a legcsodálatosabbak, amikor ide jöhettem elmenekülni a való világ elől. Engem csak Hero szeretett! Édesen dorombolt a hasamon, amíg a rothadó, rogyadozó mennyezetet bámultam magam fölött. Rosszabb is lehetne! Van, aki a főtéri padon lakik, és komolyan vágyna egy ilyen menedéket nyújtó helyre. Ilyenkor a legtöbben az alkoholba, cigarettába és drogba menekülnének a helyemben. Ki tudja, lehet, hogy velem is ez fog történni, ha rövid időn belül nem mászok ki ebből a mély és sötét gödörből!
- Mindent megteszek, ami tőlem telik, hallod Hero? Kiszabadulunk innen! Lesz egy lakásunk, egy szép helyre járok majd dolgozni, talán egy nap még egyetemre is járhatok! Lesz egy kényelmes, puha párnád, és garantálom neked, finom macskaeledellel etetlek degeszre!-suttogtam a macskának keserű mosollyal az arcomon. Hero rám emelte nagy, fekete szemeit, és egy aprót nyávogott. Vajon értette azt, amit mondtam neki? Sokkal rosszabb is lehetne, ha nem lenne itt nekem Hero. Nem sok hajléktalan mondhatja el magáról, hogy van egy olyan cicája, akivel tökéletesen megértik egymást. Az ütött-kopott karórámra pillantottam, ami fél hetet mutatott. Csalódottan leemeltem magamról a cicát, és a sporttáskámért nyújtottam a kezemet. Kivettem egy elnyűtt, fehér pólót és egy kopott farmert, ezeket gyorsan magamra kaptam, majd a lábamat belebújtattam egy ősrégi edzőcipőbe. Mosakodni víz hiányában nem tudtam, de a hajamat megtépkedtem egy hajkefével. Valahol fürödnöm csak kell...megvan! Tervként kirajzolódott előttem az iskolai tesi öltöző, ahol van zuhanyzó, tükör és mosdókagyló, mindezt pedig fokozza, hogy még meleg víz is folyik a csapból! Elhatároztam, hogy még mielőtt az iskolát elárasztanák a pénzes, elkényeztetett és mindenek fölött nagyszájú ribancok, még gyorsan belógok fürdeni. Így hát szaporáztam lépteimet a szörnyű, borzalmas és kegyetlen iskola felé. Ez az épület nyaralás lehet a népszerű és gyönyörű tiniknek, azonban egy magamfajtának hosszú-hosszú, egyszer talán véget érő szenvedés. Egy olyan lánnyal, aki úgy öltözködik, mint valami medve, és nem lengi körül a parfümfelhő, még önbizalma sincsen, nem állnak szóba a diákok. Ez van, ezt kell szeretni. Átléptem a suli kapuját, amit az oda állított portás nyilván nem vett észre, ugyanis az asztala mögött horkolt. Reméltem nincsenek sokan, így könnyen átlopakodhatok a tesi épületbe, ami külön volt választva az osztálytermek és az előadótermek épületétől. Szapora léptekkel rohamoztam meg a fürdőt, ahol gondosan bezártam magam mögött az ajtót. Mindent ledobtam magamról, hosszú, barna hajam egy szoros kontyba fogtam, és beálltam a forró víz alá. A testem talán csak most lazult el igazán, azóta, hogy eljöttem otthonról. Sosem gondoltam volna, hogy lesznek idők, amikor ennyire tudom becsülni a meleg vizet. Kétségtelen, én vagyok a világ legjobb körülmények között élő hajléktalanja! Boldog gőzfelhőbe burkolózó gondolataimat hangos vihorászás szakította meg. Ezt a hangot bármikor felismertem volna. A hangos vihogás minden bizonnyal Tinától származott. Ő volt az egyik legnépszerűbb liba az iskolában, a legrosszabb fajta! Van az a fajta népszerű, aki mindenkivel kedves és gyönyörű. Az ilyet mindenki szereti, és így lengi körbe a csodálat. Van, aki gyönyörű, viszont nagyon gonosz a hozzám hasonló lúzerekkel szemben. És van Tina, aki még csak nem is gyönyörű, teljesen átlagos kinézetű, viszont mindenkit eltapos maga körül, ezzel kivívva a tiszteletet és a félelmet. A nála idősebbek is félnek ellentmondani neki, inkább a kedvében járnak. A hangok egyre közeledtek a fürdő szoba csukott ajtajához, ami miatt átjárt a félelem.Gyorsan lerántottam a törülközőmet, és magamra tekertem, vadul próbáltam felszárítani a meleg vízcseppeket a bőrömről. Még pont sikerült magamra rángatnom egy bugyit és egy melltartót, mikor beléptek az ajtón. Tina állt legelöl, körülötte foglaltak helyet a talpnyalói. Lesajnálóan méregetett, majd talán a buta kis fejében leeshetett, hogy mit csináltam.
- Te itt zuhanyozol? - kérdezte lenéző pillantásokat lövellve felém.
- Igen. Talán baj? Szabályt sértettem? - kérdeztem vissza csípősen életemben talán először.
- Soha senki nem zuhanyzik itt! Még nem kezdődött el az első óra sem, vagyis le sem izzadhattál. Mit keresel itt? Olyan szegények lennétek, hogy nincs otthon víz?
- Nem tartozom neked magyarázattal! - mondtam egy kicsit bizonytalanabbul, mint az előbb. Persze ezt Tina rögtön megérezte, és már a karmaiban érezte a győzelmet.
- Milyen szánalmas! -  röhögött az egyik csatlósa, mire zavartan odakaptam a fejem.
- Itt fürdesz kisanyám? Otthon nincs fürdőszoba?
- Szerintem a fürdőszoba hiányával lehet a baj, borzalmasan bűzlik a csaj! - fintorodott el az egyik.
Megrogytam a rám nehezedő bántások alatt, és kétségbe esetten próbáltam visszatartani a könnyeimet.
- Nézzétek, olyan mint egy deszka! Rád férne egy kis plasztika, cica! - nyávogta az egyikük, én pedig gyorsan kapkodtam magamra a ruháimat.
- Milyen ruhák ezek? Egy hajléktalanról szedted le őket? - ez Tina egyik legjobb barátnője szájából harsant, ez fájt a legjobban.
- Lányok! - tette fel a kezét Tina, mire mindenki elhallgatott - Hagyjátok azt a szerencsétlen lányt! Látjátok milyen sovány, csúnya, és még szegény is! Igazán nem kell tovább rontanunk szegény helyzetét! Inkább érezzünk együtt! Nekünk legalább vannak szüleink!
Ez fájt a legeslegjobban. Megtalálták a gyenge pontomat, és kicsordult a könny a szememből. Őrjítő lassúsággal folyt végig az arcomon. Minden elcsöndesült körülöttem, pedig a többi lány nevetett, és ömlesztették rám a sértéseiket. A vállamon volt a táskám, egyedül álltam a ribancokkal szemben, akik megint győztek. Harcolni sem tudtam, nem is volt rá erőm. Megszólalt a csengő, mire hajukat hátradobva kilibbentek az öltözőből, én pedig megsemmisülten álltam továbbra is egy helyben. A könnyeim sorba követték egymást, mind új csíkot hagyva maga után a meggyötört arcomon. Lerogytam a földre, és halk zokogásba kezdtem. Mindenem fájt, elgyengültem teljesen. Tináéknak sikerült igazán a lelkembe gázolni, a szavaik újra és újra lejátszódtak bennem, nem tudtam kiverni őket a fejemből. Mérges voltam magamra. Megint nem tudtam megvédeni magam, újra hagytam, hogy porba tiporjanak, majd leköpjenek, és boldogan távozzanak. Ha visszatekerhetném az időt, egy pofont minimum kiosztanék mindenkinek! Miután csillapodott a zokogásom, igyekeztem bátorítani magam, hogy képes legyek bemenni az órára. Apa nem akarná, hogy a lánya összetörve fetrengjen a koszos kövön! Gyerünk, Leona, állj fel! Lábaim engedelmeskedtek, erőtlenül feltápászkodtam a hideg kőről. Vállra vettem a nehéz táskámat, és megindultam a másik épület felé, ahol a matematika órám már javában tartott.
- Miss Davis! Mégis mit képzel? Huszonöt perces késés? Üljön a helyére! - legyintett Mrs Taylor, és folytatta a lehetetlenül hosszú egyenlet megoldását, amit a többi diák meg sem próbált megérteni, látványosan unatkoztak helyette. Papírrepülők és galacsinok röpködtek össze-vissza a teremben, leveleket adogattak a padtársak, telefonon játszottak egyesek. Én pedig megtörten levágtam magam az utolsó székre a sarokba, a lehető legtávolabb a többi diáktól. Előráncigáltam a füzeteimet, és sebesen másoltam a táblán levezetett, félig kész egyenletet. Az egész napom így telt. Mint egy élőhalott elrángattam magam az órákra, ott pedig jegyzeteltem. Senkivel nem beszéltem, senki szemébe nem néztem. Suli után rohantam a gyárba, ahol már kerek négy éve "boldog" dolgozó vagyok. A játékgyárban csupán annyi a dolgom, hogy meghatározott ütemben rakosgassam a barbie babákat a dobozukba. Szörnyen izgalmas! Négy óra szenvedés után szabadultam, boldogan rohantam a könyvtárba. Amikor becsuktam magam mögött az ajtót, mélyen fellélegeztem. Megkönnyebbülten vettem az irányt a könyvek felé. Elmélázva húztam végig ujjaimat a könyvek poros gerincén, úgy sétáltam, míg meg nem akadt a szemem egy elég vastag és poros példányon. A környezetében minden könyv színes volt, rongyosra olvasott, mégis úgy tűnt, mintha ezt a könyvet életébe nem vette volna senki sem a kezébe. Fekete borítóján néhány fehér füst volt, cikornyás fehér betűkkel volt feltüntetve a címe.
- Az őrangyal - suttogtam magamba.
Óvatosan a kezembe vettem, és a hátlapját fordítottam fel, de csak egyetlen mondat árválkodott a nagy feketeségben.
- Ebben a kötetben egy különleges lány, Leona Davis kalandjait élhetitek át - suttogtam ledöbbenve.
Már éppen nyitottam ki a könyvet, hogy beleolvassak, de megjelent mellettem a szigorú könyvtáros nő.
- Zárunk, Leona! Vedd ki a könyvet, vagy rakd vissza, de haladjunk!
- Kiveszem - válaszoltam halkan, mire egy kicsit kedvesebben bólintott.
Meglepettségemet igyekeztem leplezni, és a pult felé vettem az irányt. Felmondtam a leltári számát, oda adtam az olvasó jegyemet, és magaménak tudhattam három hétre a különös könyvet. Haza felé újult erővel ballagtam. A kíváncsiság hajtott, utána akartam járni a furcsa könyvnek. Lehet végül is más embernek is Leona Davis a neve, de mégis, ez a könyv mintha komoly titkokat őrizne, nyugtalanságot szült bennem. Kapkodtam a dróttal, így nem is sikerült elsőre kinyitni az ajtót, de végül csak bejutottam valahogy. Hero jött üdvözölni, én pedig le is guggoltam mellé megsimogatni, de most nem olyan hosszan, mint hajnalban. A szalmaágyamra vetettem magam, és elővettem a könyvet. Fellapoztam az első oldalt. Semmi könyvkiadó, író vagy forgalmazó nem volt feltüntetve, csak cikornyás fekete tintával írt cím díszelgett az első oldalon. Lapoztam, és hangosan felolvastam a pár szavas előszót.
- Ez a könyv életeket változtathat meg, örök élményt jelenthet, azonban csak saját felelősségre olvassa! Senki sem vállal felelősséget az elkövetkezendőkért. Azonban kár kihagyni Leona Davis kalandját, nemde?
A torkomban gombóc keletkezett, alig kaptam levegőt, mohón lapoztam a következő oldalra. Már éppen olvastam volna az első szót, amikor a könyv remegni és izzani kezdett. Először fakó narancssárga fénnyel, majd szép lassan vakító fehérbe váltott. A könyv lapja hullámzott, és gyűrűk keletkeztek raja, mint a víz tükrén. A betűk összemosódtak, az arcom pedig egyre közelebb került a kötethez. Betűk, majd szavak kavarogtak a szemem előtt, mindhez egy-egy hang, vagy kép párosult. Sikolyokat és boldog nevetéseket , egy énekes madár boldog csivitelését, a szél finom süvítését, vihar hangját hallottam. Felhőket és csillagokat láttam magam körül, és veszélyes békességet éreztem. Aztán mintha a testem egy pillanatra összeszorulna, talán beleférne egy dióhéjba. Süvítés és cuppanás. Mintha átkerültem volna valamin, más lett minden.
De még nem mertem kinyitni a szemem...