14. fejezet - Vallomások

 Drága olvasóim!
Ismét késtem, bár ezt már megszokhattátok tőlem. Eljött az a rész, amiben majdnem minden kiderül, és tudom, hogy sokaknak nem fog tetszeni a vége, de azért remélem nem keltek hatalmas felháborodást!:) Nagyon szépen köszönöm a kommenteket, az új feliratkozókat, akik megelőlegezték nekem a bizalmat (már 55-en vagyunk, elképesztő) és a díjakat, amiket még mindig nem raktam ki, de ami  késik, nem múlik. Remélem a felvételizőknek jól sikerült az írásbeli, és sok sikert kívánok a szóbelihez, vagy a választott gimnáziumba bejutáshoz!:) Jó olvasást! Ölel benneteket: Leona G. 

Miután Alec köddé vált, egy démon sem háborgatott minket. Nem is lett volna erőnk harcolni. Szorosan

lehunyva tartottam a szemem, miközben Will mellkasának dőlve hallgattam egyenletes légzését. Furcsa volt, hogy még háromszázötven év után is megmarad ez a mechanizmus, a légzés. Én mindig úgy képzeltem el, hogy egy év alatt meg lehet feledkezni az emberi szükségletekről. Ez az egyenletes ritmus megnyugtatott, elringatott. Olyan fáradt voltam, hogy nem tudtam nyitva tartani a szemem. Furcsa, kábult állapot volt. Fejemben Jake gondolatai dübörögtek. Nagyon boldog volt, én pedig annyira össze voltam zavarodva, hogy már azt sem tudtam, mit érzek. Audrey? Ki ő valójában? Eltitkolt testvérek? És akkor megszólalt Will, mintha olvasott volna a gondolataimban:
 - Lehet, hogy csak megpróbált kibillenteni és összezavarni...
 - Igen, lehet - válaszoltam erőtlenül.
Olyan fáradtság honolt bennem, hogy beszélni is alig tudtam. És amikor már azt hittem, hogy eljött a pihenés ideje, fény töltötte be a szobát. Melegséggel töltött el, mint amikor hosszú út után hazaérsz, oda ahova már régóta vártak. Azonnal felismertem Kaielt.
 - Kaiel? Te? - kérdeztem halkan, csodálkozva, de a szoba csöndjében tisztán ki lehetett venni a szavaimat.
 - Leona? Jól vagy? Mi történt? - kérdései türelmetlenül törtek ki belőle, miközben arcán szokatlan, aggodalmas kifejezés ült.
 - Nincs jól - válaszolta meg helyettem Will a kérdést komoran - Audrey küldött?
 - Tulajdonképpen igen, de magamtól is jöttem volna - mondta egy kicsivel komolyabban - Azt kérte, hogy menjetek fel mind a ketten. Beszélni szeretne veletek.
 - Mind a ketten? - Will szemöldöke az egekbe szaladt - És akkor Jake...
 - Nekem kell vigyáznom rá - válaszolt gyorsan Kaiel.
 - Egyedül? - hitetlenkedtem felháborodottan - Neki nem elég egy ember!
 - Leona, több mint háromszáz démont öltél meg száz méteres körzetben, és úgy ötven körülit meggyengítettél. A vezér már nem igen tud többet rávenni arra, hogy jöjjenek Jake közelébe. Legalábbis pár órán belül biztosan nem - magyarázta tisztelettel a hangjában. Zöld szeme csillogott, furcsa volt. Mintha felnézett volna rám!
 - Az szép arány - mosolyodtam el fáradtan - Új rekord?
 - Ne legyél abban olyan biztos! Előbb utánajárunk, és majd csak azután könyveld el sikernek! - mosolygott rám Will. Volt valami a hangjában, ami megnyugtatott, és engem is mosolyra késztetett.
 - Mennetek kéne. Úrnőm azt mondta sok megbeszélnivalótok lesz...
 - De még mennyi! - sóhajtottam, majd megpróbáltam feltápászkodni, de visszazuhantam a földre.
 - Ne erőlködj! - mosolygott rám Will újra. A térdhajlatom alá nyúlt egyik kezével, másikkal a hátamat támasztotta, majd felkapott a levegőbe - Kapaszkodj! - figyelmeztetett féloldalas mosolyával, miközben kinyitotta hófehér szárnyait, és elrugaszkodott a levegőbe. Ebben a pillanatban megmozdult valami bennem. Valami, ami örökké ott akart maradni, Will karjaiban. Fáradt szemeimmel néztem Will arcát. Fekete haja kócosan, keszekuszán állt, kék szemébe sütött a felhők közül egy pillanatra előtörő napsugár. Nem hunyorgott, nem kapta el a szemét, hiszen nem érezte vakítását. Kétség kívül gyönyörű volt. Becsuktam a szemem, és mosolyogtam.

 - Magyarázattal tartozom - húzódott el Rhea Jaketől. Letörölte könnyeit, és rendezte vonásait.
 - Ha nem akarsz... - kezdte Jake, de a lány hamar félbeszakította.
 - De, muszáj - mondta a lány eltökélten - El szeretnék mondani mindent. Te megérdemled az igazságot.
 - Michaellel nem fogsz szakítani, ugye? - kérdezte Jake komoran.
 - Nem szakíthatok vele - ejtette ki száján fájdalmasan a szavakat - Legalábbis most biztosan nem.
 - Hallgatlak! - mondta Jake, és érdeklődve figyelte az apró lányt.
 - Két éve történt, hogy a suliban bált szerveztek, amire párokban kellett  menni. És hát elég sokan kértek meg, hogy menjek velük. Köztük Michaell is... Ő volt az évfolyamon az egyetlen olyan kitűnő tanuló, akit sosem piszkáltak, sőt, talán még fel is néztek rá. Nagyon csöndes volt, de jóképű, és ezért nekem titkon mindig tetszett. És amikor megkért, egyből igent mondtam. A barátaim nem akartak egyedül hagyni, hiszen veszélyesnek tartották...Utólag kiderült, hogy az is. Táncoltunk, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy csókolózunk.
 - Nem biztos, hogy hallani akarom - mondta Jake összevont szemöldökkel.
 - Nem az a lényeg, hogy csókolóztunk - szögezte le Rhea, majd folytatta a történetet - Megfogta a kezem, és azt mondta, hogy szüksége van rám valami vicceshez. Nem árulta el, hogy hova megyünk, de követtem, mert a föld fölött három méterrel jártam - hangja megcsuklott a keserűségtől, arcán gúnyt lehetett felfedezni - Elvitt... egy nagyon drága ékszerboltba. Abba, amit most raboltunk ki a vezetéseddel. Már ott állt egy fekete furgon, nem értettem semmit. Aztán kiszálltak belőle maszkos emberek, én pedig futni akartam, de Michaell visszarántott, és a kezembe nyomta a maszkomat. Azt mondta, nagyon jól fogunk szórakozni. Én pedig nem tudtam menekülni, hiába mondtam, hogy én haza akarok menni, nem engedett, hiszen ilyen későn fiatal lányok ne járkáljanak, és hogy meglátom, semmi bajom nem lesz... csak kapok egy nagyon szép nyakéket. És aztán beláttam, hogy ezek nem a falvédőről jöttek le, és ha én elfutok, akár bajba keverhetek mindenkit. Michaell imponálni akart nekem, a többiek pedig nem szerettek volna lebukni. Végül belementem. Berontottunk a boltba, ahol már csak az eladó volt, éppen zárni készült. A fejéhez szorítottak egy pisztolyt, szegény lány csak remegett. Michaell pedig kézen fogva bevezetett a pultok közé, hogy válogassak. Nem választottam semmit, nem voltam hajlandó lopott dolgokat hordani, hozzá sem nyúltam semmihez. Amikor Michaell megelégelte a némaságomat, betörte a pult üvegét, felkapott egy gyönyörű gyémántnyakéket és a kezembe nyomta. Furcsa mód a nekem leginkább tetsző darabot adta nekem. A fejéhez vágtam, hogy hagyjon végre békén. Csak rám mosolygott, és elővillantotta kesztyűs kezét. Tudtam, hogy ez mit jelent: az ő ujjlenyomata nem volt ott rajta, csak az enyém. Most már muszáj volt elvinni az ékszert. Szóval beszálltunk a furgonba, és haza vittek. Megmondtam Michaellnek, hogy nem akarom többé látni, és akkor azt mondta, hogy most körözni fognak minket a lopás miatt, és csak egy valami tűnt el a boltból, azon pedig csak az én ujjlenyomatom van rajta. Megfenyegetett, hogy felad a rendőrségnek... hacsak nem maradok vele, addig, amíg szeretné - hangja elcsuklott, szeme sarkából egy könnycsepp gördült ki - Az apám politikus. Éppen két éve pályázott meg egy nagyon komoly képviselői posztot, és ha ez kiderült volna, örökre tönkre teszi a karrierjét. Egy város nézte volna le miatta, meg hát persze engem is. Nem lehettem olyan önző vele szemben! Szóval elszöktem otthonról, és beköltöztem Michaellhez. Akármivel szemben voltam kelletlen, Michaell elővette a nyakéket, mindig kesztyűs kézzel. Aztán mindig eldugta valahova, én pedig folyton kerestem. De nincs a lakásban, és az épületben sem. Valahova elrejtette, és én nem tudtam megtalálni. A szüleimet nem láttam azóta. Egy éve fejezték be a komoly keresést, addig Michaell hét lakat alatt tartott, mint azt a gyémánt nyakéket. Egy év alatt beletörődtem mindenbe. Annyi halált és borzalmat láttam már, és kénytelen voltam elfogadni mindezt. Én már csak nevetni tudtam az egészen - forgatta meg a szemeit keserűen a lány - Néha hisztérikusan felnevettem egy-egy kivégzésnél. Mindenki őrült boszorkánynak tart itt. Michaellbe is beletörődtem. Olyan, mintha elveszett volna a szabad akaratom, és csak a reménytelenség lenne... Már meg sem fordult a fejemben olyasmi, hogy akár új embereket ismerjek meg, vagy hogy olyanokkal vegyem körül magamat, akiket tényleg szeretek, vagy hogy visszamenjek a szüleimhez. Igyekeztem minél inkább beletörődni, meglátni Michaellben is a jót, és megszeretni. Legalábbis igyekeztem elhitetni vele, hogy megszerettem, hogy bízzon bennem, és szabadon járkálhassak. A legutóbb nekem ajándékozta a nyakéket, mint egy bizalmi ajándékot. Igyekeztem elterelni magamról a figyelmet, és állandóan hordtam... mostanáig. Mikor elbúcsúztunk, még a nyakamba volt, mire felszállt a repülője, már a Temzében úszott. Most jött el az ideje, hogy megszökjem innen... Akár te is velem jöhetnél!
 - Arra vagyok jó, hogy legyen útitársad? - kérdezte Jake halkan, mire Rhea hevesen megrázta a fejét.
 - Dehogy!
 - Akkor én miért kellek? - arcán bizonytalanság ült.
 - Mert kedvellek... Tudod, amikor megláttalak, ahogy Georgo vert az utcán, azonnal tudtam, hogy ki kell húzzalak a csávából. És fel kell hozzalak hozzánk, biztonságba. Pedig igazán sok szidalmat kaptam érte, de nem bántam meg... És a tánc - hangja elakadt, arcára ábrándos mosoly kúszott - az is más volt.
 - És ez a más...jó? - kérdezte Jake bizonytalanul, mosollyal az arcán.
 - A legjobb, ami eddig történt velem - vallotta be Rhea csendesen. Közelebb húzódott Jakehez, ujjait az övé köré fonta, és egy lágy csókot lehelt Jake ajkára. A fiúban borzongás áradt szét, mintha egész testében megremegett volna a boldogságtól.
 - Adrian! Gyere velem - kérlelte Rhea - Szükségem van rád!
 - Nekem is lenne mit bevallanom - köszörülte meg a torkát Jake elkomorodva, majd erőt vett magán, és belefogott a mesélésbe...

 - Leona! - csendült Audrey aggodalmas hangja, és odarohant Willhez, aki még mindig a karjai között tartott. Úgy látszott Audrey még mielőtt megérkeztünk volna, már azelőtt is csak járkált a szobában fel és alá - Fáj valami?
 - Nem, nem fáj semmi - mondtam fáradtan - Csak erőtlen vagyok.
 - Add a kezed! - ragadta meg a jobb kezem. Ujjai nyomán valami melegség indult el az ereimben, végig hasítva egész testemen. Talán a mennyei tűz lehetett az, amit használt. Ha jól emlékeztem, Clary azt mondta, hogy a démonok irtására ugyan hatékonyabb a fény a tűznél, de a tűz jó gyógyír minden kimerültségre és fájdalomra. Ugyanaz a súlytalan érzés volt, mint ami a tisztításnál, de most nem nekem kellett mindezt megidéznem.
 - Jobban vagy? - kérdezte gyengéden. Zöld szemeivel áthatóan fürkészett, ami kifejezetten zavart.
 - Alec azt mondta, hogy te vagy az anyám - mondtam halkan, és lassan. Igyekeztem megemészteni a saját szavaimat, hiszen még én magam sem hittem el - Mi igaz ebből?
Audrey mélyet sóhajtott. Megrohamozták az emlékek...
 Linnet Audrey Becker csak húsz éves volt, amikor találkozott a párizsi egyetemen az angol Alec Dearman-nal. Linnetnek különösen jó nyelvérzéke volt, az angol kultúra pedig kifejezetten érdekelte, így szinte anyanyelvi szinten beszélte az angol. Linnet volt az egyetem leggyönyörűbb tanulója. Mindenki megfordult utána, néhányan kétszer is. Hosszú, vöröses-szőke hullámos haja derekáig ért, és sötétbarna szeme volt. A legtöbben a szemét szerették a leginkább. Alecet a mosolya bűvölte el: mikor mosolygott, egy apró gödröcske jelent meg az arcán. Linnet tündéri volt, mindenki imádta, aki pedig nem, az nagyon féltékeny volt rá. Alec pedig mindig is a társaság középpontja volt. Jóképű, magabiztos és jó humorú volt. Sokak szerint ő volt az egyetlen, aki megérdemelte Linnetet. A lányt teljesen elbűvölte a fiú magabiztossága és a humora. Gyorsan egymásra találtak, szerelmük a rózsaszín felhőkig repítette őket. Aztán Alec egy délután megfogta a kezét, és megmondta, hogy haza kell utaznia Londonba, itt kell hagynia az egyetemet és Linnettet is... Hacsak a lány nem jön vele. Linnet közölte a szüleivel, hogy Aleckel együtt Londonba költözik, és ebben semmi sem állíthatja meg. Édesanyja és édesapja ezt nem akarták tudomásul venni, kétségbe esetten érveltek, hogy nincs pénze, mit kezdene ő egy idegen országban, de a lány meg sem hallotta. Összevesztek, majd Linnet két jól megrakott bőrönddel,  berakodott Alec kocsijába, és örökre elhagyta az apai házat. Alec autója egy hatalmas fehér luxusház elé parkolt be. Linnet el sem akarta hinni, hogy a fiú ilyen körülmények között élt. A fiú sosem avatta bele az ügyeibe. Mindig azt mondta: apámnak értékes részvényei voltak, onnan a pénz. Linnet terhes lett, Alec pedig sosem volt még annál boldogabb. Az esküvőjükön csak ketten voltak, a pap meg a két tanú. Linnet szüleivel még mindig nem állt szóba, Alec pedig egyetlen rokonáról sem tudott. Linnet mindenképpen tanulni szeretett volna, hogy el tudjon helyezkedni, de amíg terhes volt, ez nem volt lehetséges. Alec azt mondta, hogy amúgy is eltartaná. Aztán megszületett Jake Dearman... Linnet és Alec nagyon-nagyon boldogok voltak. Berendezték a kék kacsás tapétájú gyerekszobát, megvették az összes aranyos plüssmacit, amit csak láttak, rengeteg kisautót és még annál is több pelenkát. Linnet minden éjjel fent volt Jakekel, ringatta, hogy visszaaludjon. A kevés alvás és a sok munka ellenére azt érezte, hogy az anyaságban teljesedett ki igazán. A szüleinek azonban még mindig nem írt.
 Egyszer véletlenül felkapta a vezetékes telefont, és kihallgathatta férje beszélgetését. Mái napig nem felejtette el azt a mély basszus hangot, ami csak ennyit mondott:
 - Minden készen áll, főnök. Már csak önre várunk.
 - Köszönöm, hamarosan ott vagyok.
Linnet karjaiba vette a fél éves gyereket, és miután Alec beült a kocsijába, ő beült a másikba, és észrevétlenül követni kezdte. Linnet kényelmetlenül érezte magát, még sohasem csinált ilyet, Jake viszont láthatóan nem aggódott, békésen szunyókált. Alec autója a város szélén álló elhanyagolt részen parkolt. A régi épületek mind lepusztulva, összefirkált falakkal düledeztek. Linnet sohasem merészkedett még erre a környékre, mindig kirázta tőle a hideg. Az alvó Jakkel a derekán követte Alecet egy sötét épületbe. Miután a férfi belépett egy nehéz rozsdás ajtón, Linnet megvárta, hogy a lépései hangja elhalljon, majd csak az után lökte be ő is az ajtót. Félhomály honolt a koszos épületen, a sötétségbe burkolt sarkok nyugtalanná tették a fiatal lányt. Igyekezett nyugodt maradni, nehogy felriassza babáját. A falhoz lapulva egyre közelebb és közelebb merészkedett a hangokhoz, míg meglátta a férjét. Egy lekötözött ember előtt állt, akinek a fejéhez másik kettő pisztolyt szorított. Alec közel hajolt a férfihoz, fenyegetően közel, mintha valami nagyon fontosat szeretne megtudni. Aztán, amikor felegyenesedett, elhúzta a száját, elmosolyodott, hátralépett, majd az emberei felé bólintott. Mind a ketten egyszerre húzták meg a ravaszt. Linnetnek elakadt a lélegzete, egy hang sem jött volna ki a torkán. Jake azonban felébredt a nagy dörrenésre, és keserves sírásba kezdett. Az egész épületet betöltötte a gyereksírás, és megannyi szempár ragadt a fiatal nőre. Linnetnek földbe gyökerezett a lába, de amikor Alec közeledni kezdett felé, sarkon fordult, és futásnak eredt a síró Jakekel együtt. Nem jutott sokáig, hamar utolérte Alec a feleségét, és megragadta a karját. Linnet pofonra lendítette a kezét, majd a csapás hangosan csattant a férfi arcán. Alec rezzenéstelenül nézte tovább a nő arcát. Linnet szeméből sűrű könnyzápor fakadt, majd gördült végig az arcán. Elfordult a férjétől, és megpróbálta elringatni kisfiát. Sírva dúdolta a kedvenc francia altatódalát.
 - Linnet! - szólt gyengéden Alec, majd amikor felesége továbbra is csak énekelt, felemelte a hangját - Linnet! Linnet!
A nő csak szipogott, és énekelt tovább. Jake sírása elhalkult, majd teljesen elcsendesedett.
 - Linnet, gyere! Haza viszlek!
A nő nem szólt egy szót sem. Nem tudott volna, hiszen nem is értett semmit. Annyit tudott, hogy Alec teljesen más, mint amilyennek hitte. Teljesen más valaki, mint az, akibe beleszeretett. Amikor odaértek a kocsihoz, Alec a gyerek felé nyúlt, hogy belehelyezze a gyerekülésbe, de Linnet ellökte a kezét, és ő maga csatolta be Jaket. Beült az autóba, és némaságba burkolózott. Így ment ez hazáig. Kiszálltak az autóból, majd Linnet kivette Jaket, bevitte a házba, és lefektette aludni. Egy hang nélkül a hálószobába ment, majd leült a hatalmas franciaágyra. Újra erőt vett rajta a sírás.
 - Mon dieu! Mon dieu! - suttogta halkan, egyre kétségbe esettebben.
Alec lépett be a szobába, majd leült Linnet mellé az ágyra.
 - Nem mondasz semmit? - kérdezte halkan a férfi.
 - Nem tudom mit mondhatnék - szólt pár perc csönd után.
 - Mit gondolsz?
 - Nem tudom - felelte Linnet őszintén - Nem tudom már, hogy ki vagy. Nem tudom, hogy mit csinálsz, és miért csinálod. És ha már csinálod...mit érzel eközben.
 - Ugyanaz vagyok. Alec Dearman. A férjed, a gyereked apja - a férfi kezével végigsimított Linnet arcán. Fagyos volt az arca, nem látszott rajta semmi. Az álla alá nyúlt, és egy csókot lehelt a szájára. Linnet nem hunyta le a szemét, nem csókolt vissza, de nem is lökte el Alecet. Ez talán még rosszabbul esett neki, mintha ellökte volna.
 - Nagyon szeretlek, tudod te is - mondta Alec őszintének tűnő arccal.
 - Akit én szeretek, nem öl embert. Akit én szeretek, annak fél éves kisfia van, és az a legnagyobb aggodalma, hogy a fia esetleg beüti a térdét járni tanulás közben.
 - A két ember, akiről beszélsz, ugyanaz - felelt a férfi nyugodtan.
 - Szerinted normális embert ölni? - hitetlenkedett Linnet.
 - Van egy bandám. Párizsba is egy küldetés miatt utaztunk. Kellett nekünk valami, és megszereztük. És csak akkor vesznek komolyan, ha keménykezű vagyok.
 - Nem válaszoltál a kérdésemre: Szerinted normális embert ölni? Szokványos semmiség, amit túlreagálok?
 - Nem kellemes, de muszáj, hogy komolyan vegyenek. És én ebben sikeres vagyok.
 - Te beteg vagy! - suttogta megsemmisülten Linnet, majd feltápászkodott az ágyról, és a gardrób felé vette az irányt.
 - Most meg hová mész? - kiáltott utána a férje.
 - Pakolni - kiáltott vissza a nő, miközben vadul dobálta bele a ruhákat egy nagy bőröndbe.
 - Nem mehetsz el!
 - El kell mennem - nyomta meg a második szót.
Szó szót követett, egyik vitából a másikba csöppentek. Majd végül Linnet babáját babahordozóba tette és nekivágott a londoni éjszakának. Egy barátnőjénél aludtak aznap éjjel. Linnet hamarosan beadta a válópert. Nem sokára rájöttek, hogy nem tudnak megegyezni Jakeről meg a vagyonról, így a bírósághoz fordultak. Alecnek volt pénze, háza, biztosítani tudta Jake életkörülményeit. Linnetnek ezzel szemben nem volt állása, sem háza. Nem jelenthette fel a rendőrségen, hiszen Alec, amikor kettesben voltak, megfenyegette, hogy megöleti, sőt, még Jaket is megkínozza, ha szájára meri venni azt amit látott. Így Linnetnek hallgatnia kellett és végig kellett néznie, ahogy Jaket az apjánál helyezi el a bíróság. Linnet erős maradt, és minden hétvégén elment a fiáért, hogy azt a heti két napot együtt tölthessék. Közben munkát talált magának egy általános iskolában, helyettesítő tanárként. Az iskolában ismerte meg Caleb Davist, a fiatal földrajztanárt. Caleb rendkívül jó tanár volt, és a titka az volt, hogy szerette a tantárgyát és imádta a gyerekeket. Lelkesedésével megtanította a diákokat élvezni a tantárgy és a térképek szépségét. Caleb kisugárzása Linnetet is elképesztette, és elhatározta, hogy ő is úgy fog viselkedni, ahogyan ő. Egyik nap aztán a férfi elhívta Linntet randevúra, amire kis gondolkozás után igent mondott. Caleb volt az első, akinek el merte mesélni a történetét, beleértve Alec bandáját is. Mesélt a kisfiáról, és arról, az aggodalmáról, hogy egyre kevésé érzi magát a fia élete részesének. Többet akart találkozni Jakekel, de Alec nem engedte. Caleb teljes mértékig felháborodott, és már majdnem ült volna az autóba, hogy feljelentse a rendőrségen, de a lány még idejében megfékezte, nehogy bántódása essen a fiának. Egyre többször találkoztak, egyre jobban megismerték egymást, és egyre inkább egymásba szerettek. Linnet Calebhez költözött, majd nem sokkal később hozzá ment feleségül. Egy évre rá teherbe esett. Amikor ezt Alec megtudta, éktelen haragra gerjedt, és egyáltalán nem engedte Jake közelébe Linnetet. Calebbel együtt ismét a bírósághoz fordultak. A lány boldogságának csak Jake hiánya szabott határt. Míg gyermeküket várták, Jake visszaszerzéséért pereskedtek. Caleb már-már úgy vágyott Jakere mintha saját gyermeke lett volna. Ekkor Jake már négy éves volt. Linnet rendszeresen járt orvoshoz, és együtt berendezték a gyerekszobát. Aztán eljött a szülés napja. Amikor megkezdődtek a fájások, azonnal a kórházba rohantak. Majd amikor megindult a szülés, komplikáció lépett fel. Éppen csak hogy meg tudták menteni a kis Leona Davist. Linnet nem élte túl. Caleb érzelmileg összetört. Életében először, és utoljára történt meg vele a szerelem, az a dolog, amiért úgy gondolta, érdemes élni, de amikor Linnet meghalt, tudta, hogy soha többet nem fog tudni tovább lépni. Igyekezett erős maradni, hogy úgy nevelhesse fel a kislányát, ahogyan megérdemelte. Minden energiáját Leonára összpontosította. Rengeteget játszottak és beszélgettek együtt. Nagyon sokat mesélt neki az anyukájáról... Aztán egyszer kiderült a betegsége, sajnos túl későn. Már biztosan nem tudták volna megmenteni. Akkor találkozott Rebbecával, aki hamar tudtára is adta, hogy több ő neki, mint egy kedves ismerős. Caleb kétségbe esésében óriási hibát vétett: feleségül vette, hogy legyen ki gondoskodjon a lányáról, miután ő már nem lesz. Persze azt nem tudhatta, hogy a kedves nő, akit elvett igazából egy boszorkány, az elkényeztetettebb fajtából.
 És hogy mi történt Linnettel? Mikor az akkori vezető elé állt, az a mennyekbe akarta küldeni, de Linnet maradni szeretett volna minél inkább kapcsolatban lenni a két gyermekével, akiknek élete egyre rosszabb fordulatot vett. Akkor a vezető azt mondta, hogy pár évig maradhat, utána ismét választás elé állítja. Mielőtt elkezdte őrizni az első védencét Jaket, teljesen megváltoztatta a külsejét. Barna szemeit zöldekre cserélte, vörös fürtjeit pedig feketékre. Arcvonásait átszabta, szigorúvá, mégis széppé rendezte. Nem akarta, hogy bárki felismerje azok közül, akik ismerhették őt életükben. Új életet akart kezdeni, tiszta lappal. A nevét pedig a második nevére cserélte: Audreyra. Pár év múlva fel tették neki a kérdést:
 - Audrey, eltelt pár év, nem igaz? - vezette be a mondandóját Antiry, az akkori vezető - Akkor azt mondtad, hogy  maradni szeretnél.
 - Igen, Antiry - bólintott alázatosan Audrey.
 - Tovább nem maradhatsz, most már ideje tovább lépned. Te vagy az, aki igazán megérdemli azt, hogy a mennybe mehessen! - mosolygott rá kedvesen az angyal, de Audrey csak határozottan megrázta a fejét.
 - Nem lehet, a gyermekeim...
 - Jó őrangyalt osztok rájuk, ne féltsd őket!
 - Ez...bonyolult - hajtotta le a fejét, miközben a cipője orrát vizslatta.
 - Nagyon szeretnél itt maradni? - kérdezte együtt érzően Antiry.
 - Igen.
 - Megteheted... De akkor örökre itt kell maradnod, több lehetőséged nincs. Én akkoriban, ötszáz évvel ezelőtt azt választottam, hogy amíg még lehet, szolgálom az urat. Nem vonzott a mennyország. Szóval én lettem a vezető. Ha itt maradsz, te is az lehetsz, amíg más le nem vált. Biztosan ezt akarod?
 - Azt hiszem... - hangja elakadt, arcán zavarodottság látszott, majd végül magabiztosan ezt mondta - Igen, ezt szeretném.
 - Nem fordulhatsz vissza...
 - Nem is akarok - mondta határozottan. Innentől kezdve lett Audrey az angyalok vezetője.
  Ő maradt Jake őrangyala, még akkor is, ha nem maradt mellette. Audrey felfedezte a képességet, ami lehetségessé teszi, hogy a védenc és az őrangyal folyamatos kapcsolatban legyenek. Nem csak, hogy tudta, hogy mi történik a védence fejében, hanem létre tudott hozni egy olyan védőburkot, amely a nap huszonnégy órájában megvédi a bajtól. Audrey agyának egy részével folyamatosan koncentrált és dolgozott, hogy a burkot egy démon se tudja megtörni. Így az agya egy szeglete sosem kapcsolt ki, és az általános tennivalók közepette meg is tudta védeni a fiát. A burok olyan erős volt, hogy a démonok nem próbálkoztak. Messze elkerülték Jaket. Leonára pedig Clary volt bízva, még Antiry osztotta be hozzá, de nagyon lelkiismeretesen és gondosan őrizte a lányát.
 Míg Audreyban lepergett az egész élete, észre sem vette, hogy ajkán csak úgy ömlenek a szavak. Szebben, mint ahogy egy szónokló buzdította volna harcra a népet, vagy szebben, mint ahogy a Hollywoodi filmekben bocsánatért esedezik a főhős. Mikor szavai elálltak, csak a csönd és a megdöbbenés maradtak ott, karöltve egymással.
 - Én vagyok Linnet Audrey Becker. A lányom vagy, Leona. A testvéred pedig Jake Dearman.

13. fejezet - A poklok vezére

Drága olvasóim!
Késve ugyan, de utólag is boldog, sikerekben gazdag új évet kívánok mindenkinek! Ismét késtem, ám most írói válságról szó sincs, csupán megvártam, hogy kész legyen az új designom. Nektek hogy tetszik? Nekem nagyon, DreamyGirl ismét nagyot alkotott! Hamarosan elapasztom a szóáradatot, de előtte egy apróság: a fejezetem most nagy-nagy fordulópontjához érkezett, amit már nagyon vártam, és most kiváltképp kíváncsi lennék a véleményetekre! Hiszen eszméletlen sok feliratkozóm ellenére, nem olvashatok valami nagyon sok véleményt a fejezetem alatt (de azt a három rendszerest nagyon-nagyon boldogan, és pirulós fejjel). Lehet akár negatív kritika, én azt is elfogadom! Nagyon köszönöm azoknak, akik támogatnak, akik írnak, hiszen nagyon sokat jelentenek nekem! Jó olvasást a fejezethez!
Ölel benneteket: Leona G.

"Minden elmúlik egyszer. A jó idő, a nyár, a boldog napok, és a szomorúak. Elhervad a kis virág a vázában, lehullanak a levelek, ha beköszönt az ősz. A haj elszürkül, a bőr ráncosan feszül, a szem vizenyős lesz. Az ujj görbébb, megfárad a munkától. Gyengébbek leszünk. De van egy árva lány, egy

lélekfoszlány, aki imádná ezt. A kiszolgáltatott öregséget, ugyanis neki nem adatott ez meg. Minden tökéletes pillanat, minden boldogság elmúlt számára, talán örökre. Ő már csak egy apró elfonnyadt falevél volt, melyet lehullajtott az élet fája. Meggyengült a levélke, még az ősz előtt. Minden más levél zölden pompázott a fiatalság gondtalanságában. Nem sejtették, hogy egyszer csak eljöhet az ősz... Az elfonnyadt levélkét pedig csak fújta a szél. Alá kapott, és felrepítette a felhők közé, de ez sem tartott örökké. Eleredt az eső, és a levélke a sárban végezte. Az emberek összetaposták, észre sem vették szegénykét. A levél meg sem érezte, nem érzet semmit már a világban. Tovább vágyott, hogy vége legyen a szenvedéseknek, de ez nem rajta múlott. A többi levél pedig csak tündökölt, és pompázott az esőben és a napfényben. Mindenhogy jól érezték magukat, hiszen a fa tartotta őket, és vigyázott rájuk. A magányos levélkét pedig ismét felkapta a szél, csak sodorta ide-oda. Nem tehetett ellene semmit. Utálta azokat a leveleket, melyekre vigyázott a fa, és nem hagyta magára. Úgy érezte, becsapták és elbántak vele. Pedig milyen csodálatos volt neki azon az ágon! Olyan boldog volt! 

 - Minden elmúlik egyszer - susogta a szél a levél fülébe, ám az csak elkeseredett recsegéssel válaszolt. 

 - Hiszen itt sincs az ősz!

Egyszer csak, amikor a szél visszaröpítette a fához, felpillantott régi helyére, és valami különöset látott: egy új, apró levelet. Egy gyönyörűet, mely növekedni vágyik, mely előtt tengernyi lehetőség nyílik. A fa ezt mondta:

 - Vigyázz erre az apróra! Ha te nem vagy, megmérgezik, elfonnyad, és azonnal lehullik. De ő már nem fog tudni tovább szállni. Meg fog rekedni, ott ahol vagy: a sárban.

A levélke elbűvölve nézte a picit. És akkor megnyugodott: érdemes volt lehullani, ha ez az apró kinőhetett a helyén."

 Megbabonázva becsuktam Clary könyvét. Most először sikerült kikapcsolnom az agyam, és valami másra koncentrálni, mint Jake gondolatai. Hiányzott az olvasás. Az, hogy elmerülhetek egy világban, amiben teljesen más emberekkel és gondolatokkal találkozhatok. Beléjük szerethetek, elgondolkozhatok, szép lassan megérthetem a döntéseiket. Egyre nehezebb és nehezebb helyzetekbe kerülnek, és igyekeznek megoldani, és a végén, lehet hogy sikerül, de az is lehet, hogy csak rosszabb lesz. Sosem tudni. Ez az az érzés, ami már régóta nagyon hiányzott. Egy hónapja lehet, hogy beszippantott a könyv, és azóta folyamatosan feszült voltam, és csak a kérdésekkel foglalkoztam, melyek egyre inkább csak gyülekeztek körülöttem. Na meg persze Jake körül. Az alvó fiúra pillantottam, és melegen elmosolyodtam. Most egyedül vigyáztam rá, Will már annyira fáradt volt, hogy majdnem összeesett. Egy hete semmit sem pihent, ahogy én sem. Nem szívesen hagyott volna engem egyedül, a nagy démon-támadás után, és a képességemtől is féltett. Azt gondolta, csak több szenvedés forrása, ha első kézből ismerem a gondolatait, talán mégiscsak olyan kegyetlen, mint amilyennek gondoltam, és csak szenvedés lesz nekem hallani a hangját. Újra elmosolyodtam, amikor Willre gondoltam. Azonban aggodalma nem igazolódott be: egyre nyugodtabb és nyugodtabb lettem. Jake csodálatos. Rengeteg borzalomra van rákényszerítve, és sok borzalmat is tesz, de nem romlott. Tökéletesen ép a lelkiismerete van, amely rémálmokat okoz neki. A bűntudat emészti, ami önmagában nem ad örömre okot, de nyugtató abból a szempontból, hogy nem gonosz. Sokat álmodik Rheáról, ami viszont eléggé megijeszt. Féltem tőle, hiszen nagyon kiszámíthatatlan, és tudom, sok fájdalmat okozhat Jakenek. Neki pedig nincs szüksége ennél is több fájdalomra. 

 A buli után rögtön komolyabb feladatot kapott. Meg kellett szerveznie London legdrágább ékszerboltja kirablását. Az ügy sikerrel járt: Jake nem mindennapi tervet eszelt ki. Az ékszereket külföldön adták el, és az elképesztő haszon fele mind Jaket illette, a többit elosztották maguk között, annak arányában, hogy kinek mennyi része volt az akcióban. Jake gazdag lett, és a bandatagok felnéztek rá. Michaell nagy becsben tartotta, első embereként bánt vele. A bandatagok sorban megismerkedtek "Adriannel", és szokatlanul alázatosan viselkedtek. Egyesek szerint Adrian akár még a főnöki címet is elmarhatná, ha szeretné, és ezzel ő is tisztában volt. Michaell egyszer meghallott egy ilyen megjegyzést...a fiú nem került elő többet. 

Jake szemmel láthatóan azonban nem törekedett a vezetői posztra. Michaellel jó barátság alakult ki közöttük, bár azt még csak sejteni sem lehet, hogy mennyire színház ez a kapcsolat, és mennyire őszinte. A pénzből Jake felújította a lakását, és bútorokat vett bele. Azt gondolta, ez a küldetés sokáig fog tartani, talán évekig is, sosem lehet tudni. Póker arcát, üres szemét néha-néha megtöltötte érzelmekkel, melyek a banda egyes tagjait megijesztette, ezzel tiszteletet vívva ki magának, mások pedig megnyílásnak, ez által baráti gesztusnak minősítették. A társaságban erősen érvényesült a hierarchia, melyet senki sem hagyhatott figyelmen kívül. Az alacsonyan állók minden álma volt, hogy egyszer egy komoly feladattal bízzák meg őket, amivel bizonyíthatnak, de ha elbuktak, örökre a porban maradtak. A középrétegben állók igyekeztek a fölöttük állókkal beszélgetni, és minden erejükkel kerülték az alacsonyabb szinten állókat, nehogy bárki is leminősítse őket miattuk. A legfontosabbak pedig csak egymással beszéltek. Egy átlagos ember úgy akarna bevágódni, hogy a kisemberekkel nem beszél, a nagyok pedig le se tudnák vakarni magukról. De Jake nem ezt csinálta. Ő nem a rangot nézte, hanem az észt, vagy az erőt, a lehetőséget. És ehhez mérten lett jóba minden rétegből emberekkel. Sokan utálták, és még többen nem bíztak benne, de voltak nagyon elszánt támogatói. És ami a legelőnyösebb: a legtöbben tisztelték. Rheaval azonban nem volt két szónál komolyabb beszélgetésük a tánc óta. 

 Jake megijedt az érzéseitől. Túl hirtelenek voltak, és szokatlanul komolyak. Újra és újra megálmodta azt a táncot Rheával, és akárhányszor felébredt belőle, mindig elmosolyodott. Aztán rendezte vonásait, felkelt az ágyból, és csinálta a szokásos teendőit. Jake minden héten találkozott a főnökkel, teljesen különböző helyeken és időpontokban.Mindig aprólékosan és pontosan beszámolt mindenről. Felsorolta a neveket, a lakcímeket, a munkaköröket és a hierarchikus rendszert. Mindenkiről beszámolt, még azt is elmondta, hogy mi a kedvenc édességük. Egy valakit azonban kifelejtett: az apró lányt, Rheát. Egyszer említette meg, és akkor is csak annyira, hogy nem érdemes vele foglalkozni sem, ő afféle cseléd a házban. Jake nem akart beszélni róla, hiszen tudta, hogy ha a főnök valakit veszélyesnek tart, azonnal megölheti, az apró lányt pedig nem akarta kitenni ennek a veszélynek. A főnök nem vette észre a turpisságot, és elégedett volt a pontos munkával.
 Nem is csoda, hogy máson sem jár az eszem, csak Jake Dearman-on. Agyam kis szobájából folytonos hangok hallatszottak ki, néha erőteljesebben, néha halkan. Esténként mindig elcsöndesült. Démonok viszont nem jelentkeztek a legutóbbi támadás óta.  Ettől függetlenül Will nem akart magamra hagyni.
 - Will, ne aggódj annyit! Nem lesz semmi bajunk, menj és pihenj egyet, mindjárt összeesel! - bizonygattam egyre emeltebb hangon, miután ezredik felszólításomra sem volt hajlandó kiröppenni a falon.
 - De, igenis aggódom! Téged tönkre tesz ez az egész! Nem elég, hogy itt volt ez a nagy démon-támadás, és meg kellett idézned egy tisztítást, most még a lelki terhet is te kaptad! Hogy adhatott neked ilyen képességet Audrey? - túrt bele idegesen a hajába, hangja egyre ingerültebben és ingerültebben csengett.
 - Nekem kell megvédenem Jaket. És ez csak úgy lehetséges, ha megértem, ő csak segített!
 - De hát senki sem érti meg, hogy te ezt nem bírod? Ott mennek a hangok a fejedben! Folyamatosan, nem tudsz másra figyelni, vagy kikapcsolni! Sohasem fogsz tudni már pihenni!
 - Tudom. De ez a feladatom - válaszoltam higgadtan a kitörésére. Szemöldökét összeráncolta, és körbe-körbe járt a szobában.
 - Te nem vagy robot, Lana!
 - De, igenis az vagyok! Nem kell ennem vagy aludnom, minden bizonnyal éjjel-nappali munkára lettem gyártva! És nekem meg kell védenem Jaket!
 - De miért mindent te kaptál? - szegezte nekem a különös kérdést.
 - Ezt hogy érted? - húztam össze értetlenül a szemöldökömet.
 - Azt hittem, te leszel majd a segédem. Én már tapasztalt vagyok, évszázadok óta ezt csinálom, és azt hittem, tudom mi a dolgom. És megkaptam életem legnehezebb esetét, ráadásul egy olyan partnerrel, aki azt se tudja mit higgyen. És most pedig azt veszem észre, hogy szépen lassan tönkre mész, ugyanis Audrey sorra halmozza a válladra a nehézségeket. Én pedig csak segíteni akarok, de nem tehetek mást, minthogy melletted maradok - hangja őszinte volt, arca együttérzésről árulkodott.
Arcomra mosoly kúszott, lábaim magától mozdultak. Mikor odaértem Will mellé, lábujjhegyre ágaskodtam, és egy puszit nyomtam az arcára. Halvány mosollyal pillantott le rám.
 - Nem kell engem félteni. Erősebb vagyok annál, mint ahogy Te gondolod! Most pedig nyomás felfelé, pihend ki magad - böktem oldalba a könyökömmel - Fess valami szépet, vagy tárgyalj ki mindent Claryvel! És ha találkozol Vele, mond meg neki, hogy puszilom!
 - Megleszel? - kérdezte meg bizonytalanul.
 - Persze! És ha jönnének a démonok, majd körbe küldöm őket a tisztításon, hátha megjavulnak!
 - Rendben - bólintott, majd sarkon fordult, és kiröppent a falon át.
 Szóval most egyedül ücsörögtem Jake ágya mellett, és Clary novellás kötetével ütöttem el az időt. Minden olyan csöndes volt és békés. Persze a fejemben már sosem lesz teljes a csönd, Jake álmai folyamatos háttérzajt adtak. Clary novellája komolyan elgondolkodtatott. Talán pont erről van szó: érdemes volt meghalni, ha megszülethet valaki más helyettem...Zavarodottan megráztam a fejem: úgy látszik hajlamos vagyok megfeledkezni olyan apróságokról, hogy én nem halhattam meg valójában. Összecsuktam a könyvet az ölemben, és a gondolataimba temetkeztem. Mostanában egyre többször kaptam magam azon, hogy igyekszem egyedül lenni, hogy kettesben lehessek a gondolataimmal. Muszáj volt őket rendezni, különben megőrültem volna. Behunytam a szemem, és kinyitottam Jake szobáját. Az ajtón át ezer meg ezer álomkép özönlött ki. Egyesével, apró szúrásonként megragadtak a fejemben, majd tovaillantak: Jake, amint menekült az óriás elől, egy pisztoly, ahogy eldörrent, éppen a fiú szeme előtt száguldott át, egy üres utca, nagyon üres utca, ahol csak Jake lépteinek koppanása hallatszott, apja holtteste a hálószobában. Ez a kép beleégett a fejembe, és csak nagyon nehezen tudtam visszatartani a feltörni készülő sikolyomat. Mielőtt visszazártam volna az ajtót, hogy eltűnjön a borzalmas kép, megjelent a következő: Rhea aranybarna szeme. Jakere mosolygott, majd megfordult, és elszökkent a magassarkújában. Olyan kecsesen mozgott, mintha nem is evilági teremtmény lenne. Néha hátrapillantott, ilyenkor szőke tincseit hátradobta, majd mikor mosolyogva észlelte, hogy Jake követi, elmosolyodott, majd tovább szökkent.
 - Rhea! - kiáltott utána boldogan Jake. Sosem hallottam még ekkora örömmel a hangjában beszélni. Mindig rideg volt, és közömbös, de most csak a szeretet csendült a hangjában. A lány megfordult, és apró termete miatt feltekintett a hozzá képest óriásnak számító Jakere.
 - Szia, Jake! - a fiút összezavarta, hogy az igazi nevén szólította, összeráncolta a szemöldökét.
 - Honnan tudtad, hogy Jake...? - nem fejezhette be a mondatot, mert Rhea a szavába vágott.
 - Vannak titkaid, Jake Dearman?
 - Nekem nincs titkom - mondta tömören, kötve az ebet a karóhoz. Arcán szeretetteljes kifejezés ült.
 - Nagyon is, hogy van - bólintott továbbra is csillogó szemekkel a lány - És egyszer ki fogom deríteni őket.
 - A tudás veszélyes - sóhajtotta pimasz féloldalas mosolyát felöltve a lányra.
 - Megbirkózom vele, Jake Dearman.
Ez a párbeszéd játszódott le kettejük között, miközben az utcán baktattak Jake koszos motelje felé, mégis más volt. Teljesen más. Rhea annyiszor ejtette ki a fiú nevét a száján, amennyiszer csak lehetősége adódott rá. Ízlelgette a nevet, és látszólag nagyon tetszett neki.
 - Szereted Michaellt? - tette fel azt a kérdést, ami már hetek óta nyomasztotta, bár ő sem ismerte volna be magának. Amikor ezt a kérdést feltette magának, azonnal csöndre intette magát, és helyesbített annyival, hogy: Kit érdekel? Pedig Jaket nagyon is érdekelte.
 - Téged szeretlek - mondta nemes egyszerűséggel a lány, majd szembe fordult Jakekel, csillogó szemeivel az ő szemébe nézve. Megcsókolták egymást. Én pedig gyorsan bezártam a kis szoba ajtaját. Úgy éreztem magam, mint egy kotnyeles betolakodó.
Sóhajtottam egyet, majd újra kinyitottam a könyvet, és belemerültem a következő novellába...

***

 - Adrian! Gyere, ülj le! - mosolyodott el halványan Michaell, majd a hatalmas asztalával szemközti fotelre mutatott. Hatalmas irodája közepén egy mahagóni íróasztalon sorakoztak a papírok, mögötte ült magas háttámlás székében Michaell. Furcsa érzés kerítette hatalmába Jaket, éreztem. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen vézna és gyengécske fiú, aki még ilyen fiatal, képes méltósággal megülni apja székében, és tovább vinni mindazt, amit felépített. Az egész szobát elfoglalták különböző táblák. Egyesen emberek fényképei voltak odaszegezve. A táblán az állt, hogy célszemélyek. Piros madzaggal össze voltak kötve, a madzagokon cetlik lógtak ilyesmi feliratokkal: házastárs, elvált, ellenség, testvér, egyéb rokon... A fényképek alá voltak írva a tartózkodási helyek, rendszeres elfoglaltságok, és általában az, hogy mit akartak megszerezni tőle. Elakadt lélegzettel sétáltam végig a táblák előtt, és olvastam a neveket. A leghatalmasabb táblán egy térkép volt kifeszítve. Egyes helyeket pirossal megjelöltek, másokhoz fényképeket és jegyzeteket tűztek. Általában nevek voltak ezek kereskedőkkel vagy bérgyilkosokkal. Megborzongtam arra a gondolatra, hogy ennyi egy emberi élet. Egy fénykép a táblán, amit csak le kell x-elni egy piros filctollal, és már vége is. Jaket nem zavarta a környezet, már megszokta a táblák jelenlétét. Ő is egy ilyennél dolgozta ki az ékszerrablás tervét. Michaell lényegesen jobban megbízott Jakeben mint bármelyik másik emberében. Tetszettek a meglátásai és az ötletei. El sem tudta képzelni, hogy hogyan ilyen tapasztalt, amikor nem tudott róla, hogy benne lett volna egy másik csapatban is. Michaellt talán nem igazán érdekelte Jake múltja, hiszen akkora hasznot hajtott neki.
 - Zack mondta, hogy vársz - mondta látogatásának okát Jake, Michaell pedig csak türelmetlenül bólintott.
 - Nagyon fontos dologról van szó - szögezte le Michaell.
 - Halljuk! - mondta halvány mosollyal az arcán Jake, mintha szórakoztatnák a kihívások, és hátradőlt a fotelben.
 - El kell hagynom az országot egy időre - mondta komoly arccal Michaell. Jake meglepődött.
 - Miért? - Jake előrébb támaszkodott a székben, minden figyelmét Michaellre összpontosította.
 - A rendőrség rám talált. Az egyik kémünk jelentette, hogy van egy szemtanú, aki bizonyíték lehetne ellenem. Az ékszerrablás estéjén látott meg, mikor már a furgonnál voltunk, és levettük a maszkot. Nagyon pontos személyleírást tudott adni.
 - Ha elhagyod az országot, a vádakat nem ejtik - mondta Jake komolyan, mire Michaell bólintott.
 - Tudom. De ha keresnek, az elhúzza a dolgokat egy ideig... Amíg el tudjuk hallgattatni a szemtanúnkat. Ha nincs bizonyíték, nincsen tárgyalás.
 - Ki a célpont?
 - Johanna Southwood - mutatott a célszemélyek tábla legközepére - A táblán megtalálsz mindent. Zack, John, Rhea és Te lesztek benne az akcióban. Majd mindent megbeszélhetsz Rheával. Csak azt akartam, hogy tudd, mennyire fontos ez az egész.
 - Értettem - bólintott Jake komolyan, majd halvány mosolyra húzta a száját - Hova mész nyaralni?
 - Olaszországba. Mindig el akartam menni oda - mosolyodott el ő is.
 - Jó utat! - fogott vele kezet Jake, majd elhagyta a szobát.
Szótlanul követtem Jaket. Nem is lett volna kivel beszélni, Will még nem jött vissza. Örültem, hogy ki tudja pihenni magát. Jake átszáguldott a hosszú fehér folyosón. Az emberek oda-oda köszöntek neki, ő pedig türelmetlenül visszaintett. Már majdnem kiért az épületből, amikor szembe találta magát Abe-bel.
 - Hova futsz, Adrian? Csak nem kidobott a főnök? - kérdezte gúnyosan, de Jake csak pimaszul rávigyorgott.
 - Álmodik a nyomor - ennyit fűzött hozzá, majd elegánsan kikerülte az óriást, és kicsapta a bejárati ajtót. A hideg miatt összehúzta magán a bőrdzsekijét.

 - Lám-lám! Az utánozhatatlan Jake Dearman! - nevetett fel erőltetetten Jake valódi főnöke - Azt hittem, hogy már meg is feledkeztél a te famíliádról!
Ugyanabban a koszos és büdös kocsmában találkoztak, ami a romházam közelében állt. Mindig itt találkoztak.
 - Ja - nyögte ki pimaszul ezt az egy szótagot, ami miatt látszott, hogy a főnöknek nagyon vissza kellett tartania magát, hogy ne kezdjen balhéba - Itt vagyok.
 - Mi újat tudtál meg? - dőlt előre a székében, és közben pedig italt rendelt mindkettejüknek.
 - Michaellnek el kell hagynia az országot, mert a rendőrség talált ellene bizonyítékot. Johanna Southwood a szemtanú, aki ha életben marad, rács mögé kerül Michaell. Most az az új feladatom, hogy meg kell ölnöm Johannát.
 - De hisz ez nagyszerű! - lelkendezett a főnök. Kövér arca kipirult az izgalomtól - Akkor megkereshetjük Olaszországban és elvághatjuk a torkát.
 - Én nem tenném, főnök - jegyezte meg Jake, mire a hájas ember komolyan gondolkodóba esett, hol bukott az ötlete.
 - Miért nem? Sokkal védtelenebb lenne egy idegen országban, emberei nélkül...
 - És sokkal nagyobb lenne annak az esélye is, hogy lebukok! Egyetlen túsz a mieink közül elárulhatja, hogy ki vagyok. És most már annyira megbíznak bennem, hogy nem hagyom, hogy ezt felborítsák!
 - Miből gondolod, hogy lennének túszok? Egyedül csak nem sikerülne neki...
 - Miből gondolod, hogy egyedül lesz? - tette fel a kérdést Jake ismét megszégyenítve a főnököt saját butasága miatt - Ez a banda nem csak egy pár fiatalból összeszedett csapat, akik lázadni akarnak. Ez egy egész hálózat, ami külföldön is ugyanúgy kereskedik, mint itthon. Nem egy, nem kettő szövetség fűzi komoly bérgyilkosokhoz vagy szállítókhoz. Véleményem szerint nem tönkre tenni kéne ezt, hanem hozzácsatolni a mienkhez.
 - Rossz ötlet - mondta egyből makacsan a főnök - Az embereink képtelenek lennének együttműködni.
 - Én ebben nem lennék olyan biztos. Meg amúgy sem kéne barátoknak lenniük, és a hazafiasság sem kötelező. Csak annyi, hogy az ő erőik messze meghaladják a mieinket. Mi járunk jobban, ha bővíthetjük a bagázst.
 - Akkor mit javasolsz? - dőlt hátra a székében fásultan.
 - Azt, hogy vegyétek védelmetekbe Johanna Southwoodot. Tegyétek ezt mindennél előrébb a listán. Az én csapatom igyekszik majd eltenni láb alól. Minden erőmet bele fogom vetni, olyan ötleteim lesznek, hogy látszólag lehetetlenség volna ezeket kivédeni. De mindig megüzenem, hogy mivel készülök, így meg tudjátok akadályozni. Ti majd beküldtök a rendőrségre Anonymus egy levelet, amiben benne lesz Michaell pontos tartózkodási helye. Michaell nem fog tudni tovább menekülni. A rendőrség elfogja, a tárgyalást megtartják, Johanna beszélni fog, Michaellt pedig akár életfogytiglan is leültetik... - és akkor majd átveszem  mind a kettő banda fölött az irányítást, ám ezt már nem mondta hangosan. A főnök el volt ragadtatva az ötlet nagyszerűségétől. Agyán átfutott, hogy igen, az apjára ütött. De a világért sem mondta volna ki. Az olyan lett volna, mint beismerni egy jóval fiatalabbnak, hogy igen, győztél. Ennyi erővel át is adhatta volna a banda irányítását. Tudta, hogy el fog jönni a nap, amikor majd fel kell adnia. De nem szívesen vette tudomásul ezt az undok tényt.
 - Így lesz - felhörpintette az időközben megérkezett sör utolját, majd feltápászkodott, és elköszönt - Menj vissza, mielőtt még gyanús leszel.
Jake köszönés nélkül felállt, és maga mögött hagyta a bűzölgő kocsmát.
 - De hogy jó modora nincs, az egyszer biztos - dörmögte az orra alatt bosszúsan a főnök.

 - Tönkre teszi magát! Egyszerűen nem hiszem el, hogy képes volt ezt tenni vele! - emelte fel a hangját Will Audrey íróasztala előtt.
 - Én pedig azt nem hiszem el, William, hogy képes vagy ilyen hangot megütni velem szemben! Mit gondolsz, kivel beszélsz? - válaszolta bosszantóan nyugodtan Audrey - Az ő döntése volt. Nem erőltettem rá semmit.
 - És most jön az a rész, hogy csak segíteni akart? - csattant fel Will újra és újra.
 - Nem kértem, hogy megértsd, mit miért teszek. Nem is kell megértened. De ha kíváncsi vagy rá, igen, tényleg segíteni akartam, és segítettem is.
 - Mivel jobb neki, ha nem pihenhet, nem kapcsolódhat többé ki, mert egy hang folyamatosan motoszkál a fejében? Arra nem gondolt, hogy ez megőrjíti?
 - Az ő esetében nem célszerű szeretni a védencet. Létfontosságú - szavai súlya meghökkentették Willt, ezt a csöndet Audrey kihasználva így szólt - Most inkább pihenj. Ha jól látom, nem Leonát készíti ki Jake Dearman. Hanem téged.

 - Clary, mit keresel itt? - lelkendeztem, amikor megláttam angyalbarátnőmet. A nyakába borultam.
 - Nagyon hiányoztál, gondoltam meglátogatlak! - mosolygott szélesen Clary - Vártam, hogy mikor jöttök pihenni, és akkor majd találkozunk, de mivel Will se volt nagy beszélgetős hangulatban, én viszont annál inkább, lejöttem!
 - Jól tetted!
Jake egy megbeszélésen ült. Zackkel, Johnnal és Rheával éppen stratégiákon törték a fejüket. A táblánál érzékeltették mondanivalójukat, és felemelt hangon vitatkoztak, ha valamiben eltért a véleményük. Amíg Clary nem volt itt hallgattam is őket. Jakenek voltak jó ötletei...már ha jó ötletnek lehet nevezni egy gyilkosságot...
 - Melyikük Jake? - kérdezte Clary vidáman.
 - A szőke, hullámos hajú, sötétkék szemekkel, bőrdzsekiben.
 - Nem ilyennek képzeltem el...
 - Milyennek képzelted? - vontam fel kíváncsian a szemöldökömet.
 - Veszélyesebbnek. Úgy néz ki, mint egy kisangyal.
 - Jó is lenne - nevettem fel - Egyébként a könyved zseniális!
 - Komolyan? Tetszik? - hüledezett csillogó szemekkel Clary, mire csak elnevettem magam.
 - Hát persze! Miért vagy ennyire meglepve?
 - Mert még sosem mutattam meg senkinek... És nagyon érdekelt a véleményed. Tudod, te kis könyvmoly létedre már meg tudod mondani, hogy melyik a jó könyv és melyik a kevésé.
 - Hát a tied nagyon jó - biztosítottam mosolyogva.
 - Köszönöm.
 - Lily hogy van?
 - Jól, Emily vigyáz rá - bólintott halványan mosolyogva továbbra is - Nekünk nincsenek ilyen izgalmas sztorijaink mint nektek.
 - Addig jó.
 - Jakekel mi a helyzet?
 - Most dolgoznak egy ártatlan nő élete kioltásán, mivel rosszkor volt rossz helyen - soroltam komolyan.
 - És te jól vagy? - kérdezte aggodalmasan barátnőm.
 - Miért hiszi azt mindenki, hogy én ezt nem bírom?
 - Mert mi nem bírnánk.... De nem is ez a lényeg! Arra vagyunk kíváncsiak, hogy tényleg jól vagy-e.
 - Vagyunk?
 - Will, Emily és Kaiel is nagyon aggódnak miattad - válaszolta Clary, én pedig hálásan elmosolyodtam.
 - Tényleg nem kell aggódni! Semmi bajom - öleltem meg a barátnőmet megnyugtatásképp.
 - Akkor jó - mosolygott rám kedvesen, majd elhúzta a száját - Ne haragudj, de mennem kell. Emilyre sem passzolhatom a munkát örökre. Már egy kicsit neheztel rám.
 - Ne várakoztasd meg! Jó munkát! - intettem a távolodó alakjának.
 - Jó munkát!
Azzal Clary kiröppent a falon. Ha nem csak egy lélek lenne, hanem esetleg egy falevél, a nagy-nagy hóviharban össze-vissza taszigálta volna a nagy szél.
Will késő délután érkezett meg. Szemén látszott a kipihentség, ami miatt egy kicsit az én kedvem is jobb lett. Addigra Jake csapata már ki is találta , hogy pontosan mikor és hol legyen az első gyilkossági kísérlet, aminek már kevésbé örültem.
 - Megjöttem! - mosolygott rám, én pedig vissza rá.
 - Látom. Mitől vagyunk ilyen vidámak?
 - Semmi különöstől. Csak jól esett egy kis semmit tevés - vonta meg a vállát.
 - És mit is csinálsz, amikor semmit teszel? - érdeklődtem kíváncsian.
 - Csak a szokásosat: festek. Bár ez nyilván nem egy izgi válasz - töprengett magában.
 - És mi szépet festettél?
 - Árnyakat meg színeket - legyintett, lezártnak tekintve a témát - Mi a helyzet Jakekkel?
Belekezdtem a mesélésbe. Jake és Rhea egyedül maradtak a táblákkal teli irodában.
 - Segítenél? - fordult Jake felé az alacsony szőkeség miközben a papírokra mutatott - Michaell a lelkemre kötötte, hogy tartsam rendben a papírokat. Egy sem veszhet el, mert ezek pénzt vagy életeket jelentenek, és ha nem tartom őket, csak hátráltatom, bla, bla bla...
 - Oké - sóhajtott, majd leült a Rhea melletti székre, és a papírokat kezdte átfutni szemeivel. Látszólag csak annyit mondott, hogy ez egy megrendelés, még novemer 20-ai, vagy ehhez hasonlók. De ennek ellenére komolyan megjegyzett minden fontos dolgot a papírokról.
 - Most, hogy az én dolgom rendben tartani az egész bagázst egy kicsit szétszórtabb vagyok a papírmunkában - mosolygott zavartan a lány. Miközben meséltem Willnek, hallottam a fejemben hangosan, ahogy Jake szíve megdobban Rhea mosolya miatt. Legszívesebben elmondta volna neki, hogy mennyire gyönyörű, de nem merte.
 - Hamarosan visszajön Michaell - szánta nyugtatásnak Jake, miközben melegen mosolygott a lányra.
 - Igen. Hamarosan visszajön - mondta szomorkásan, amit Jake annak tudott be, hogy hiányolja a szerelmét, de Rhea újból megszólalt - Bárcsak ne tenné! Maradna ott, ahol van! Kezdene új életet egy libával, aki már-már zavarba ejtően dögös, és felejtene el engem, örökre!
Jake nagyon megdöbbent. Hallottam a reményteljes kiáltozásait a fejében.
 - És akkor találkozott a főnökével, akinek elmesélt... - folytattam a történetet Willnek, aki észre sem vette, hogy Jake és Rhea közt komoly beszélgetés folyik.
 - Nem is tudom, hogy miért mondom ezt el neked... Valószínűleg mindent elszúrtam azzal, hogy eljárt a szám - sütötte le a szemét zavartan, továbbra is mosolygott. Selymes szőke haja előre hullott, miközben igyekezett lenyelni előtörő könnyeit.
 - Nem mondom el senkinek. Nyugodtan elmondhatsz bármit - felelte gyengéden.
 - Nem is számít. Nem fontos - legyintett mosolyogva könnyes szemekkel - Felejtsd el!
Ebben a pillanatban dördülést hallatszott. Elnémultam, és Will elkerekedett szemekkel hátra nyúlt, és leakasztotta a válláról az íjat és a nyilakat. Gyorsan megidéztem én is az íjamat és a nyilaimat. Az övem felé nyúlva ott lógott a sok-sok éles kés... Hideget éreztünk, rémisztő, fagyos csöndet. Majd mint egy robbanás, feljajdult a halál zenéje, ami betöltötte az egész szobát. Minden irányból, tömérdek mennyiségű démon tódult a falakon át, lassan, hörögve közeledtek Jake felé. Olyan volt, mintha hidegen hagyta volna őket Rhea jelenléte, de szerencsére ez Rhea őrangyalának nem tűnt fel. Elkerekedett szemekkel, ösztönösen nyúlt a fegyveréért és pánik helyzethez méltóan az első három nyila, amit egy pillanat alatt lőtt ki, célba talált. Én és Will már összeszokott csapatot alkotva Jake és Rhea köré húztam pajzsomat, miközben Will és Rhea őrangyala irtották a gonosz lélekfoszlányokat. A démonok viszont nem akartak fogyni. Csak jöttek és jöttek. Foszladozó bűzük, hörgésük félelmet, rettegést keltett bennem. De nem én féltem tőlük, hanem Jaket és Rheát féltettem. Kétségbe esetten próbáltam megidézni a Tüzet. Egy démon a pajzsom falát kaparászta fekete körmével. Hátát egy nyíl döfte keresztül, mielőtt még össze eshetett volna, porrá hullott szét. Mire gondoltam, amikor megidéztem? Az igazságtalanságra, ami ezzel a csodálatos fiúval történhet, ha nem sikerül megvédenem? Átrágtam magam ugyanazon a gondolatmeneten, miközben folyamatosan tartottam a pajzsot. Egyre meginghatatlanabb lett a pajzs, egyre távolabb tartotta a gonosz lelkeket. De a Tűz nem jelent meg. Mindez egy pillanat alatt játszódott le, a lelkek súlytalan gyorsaságában.
 - Sohasem fogom tudni elfelejteni, amit most mondtál - mondta halkan Jake, arcán ott ült a halvány mosoly.
A démonok pedig csak jöttek és jöttek. Elöntötték a termet, csak egy kis körön belül nem merészkedtek, oda, ahova a pajzsot húztam. Elhajítottam két kést, mind a kettő célba ért. Majd még egy kést, és még egy kést. Minden mágiám a pajzsra összpontosítottam, ezért nem tudtam használni a fényt, csak azt a kevés fegyvert, amit megidéztem.
 Rhea meglepetésében elejtette a papírokat, amelyeket a kezében tartott, mind a földön landolt. Zavartan felnevetett, és leült a földre, hogy újra a kezébe vegye a papírokat. Jake is lekuporodott a földre mellé. A démonok csak közeledtek és közeledtek... Öten elérték a pajzs szélét, mind kaparták a körmükkel. Imádkoztam, hogy sikerüljön a tisztítótűz. Nagyon akartam, hogy sikerüljön! Jake és Rhea egymásra mosolyogtak. Szívükből jövő mosoly volt, igazi, őszinte. Jake arcába szökött a vér, remegett. Ezelőtt sohasem érzett ilyet. Kilőttem két nyilat. Az idegesség miatt az egyik célt tévesztett. Előhúztam az utolsó késem, és azt is elhajítottam. Jake megfogta Rhea kezét. Olyan apró volt az övéhez képest, szinte elveszett benne. Apró kéz, hosszú, kecses ujjakkal, és rózsaszínre lakkozott körmökkel. Jake csak gyönyörködött benne, majd amikor felnézett, a lány gyengéd pillantásával találkozott. Az ajkára nézett vágyakozóan. Jake ujjbegyétől a feje bújáig megborzongott. A pajzsom falát tizenöt foszladozó kéz kaparta, hörgésük visszacsattant a falba ütközve. A harc egyre elkeseredettebbé vált. Will nyila célt tévesztett, és elporladt. A pajzsom egyre erőtlenebbül pislákolt, ahogy a karmok felsértették. A fiú és a lány becsukta a szemét, arcuk egyre közeledett egymáshoz. Addig, amíg az ajak megtalálta a párját, és összeforhattak. Fejemben üvöltött a hang, kitörve a szobácska üvegablakait, kirobbantva a szobácska ajtaját. Fejemet elözönlötték a képek, a boldog, szerelmes gondtalanság. Nem láttam tőlük semmit, elvesztettem az érzékeimet. Átadtam magam annak a szerelemnek és odaadásnak, amik a fejemben játszódtak, és megláttam azt a két embert, akiért érdemes harcolni, érdemes elkárhozni: Jake és Will. És akkor kitörtem...
 Nem éreztem semmi fájdalmat, semmi gyengeséget, sem boldogságot vagy megkönnyebbülést. Nem éreztem semmit, csak a fényt. Körülölelt, vigyázott rám. Tetszett ez a súlytalanság... Ha akartam volna, lekicsinyülök, és elrepülök. Ha úgy tartotta volna kedvem, átváltozom azzá, amivé akarok lenni. Vagy csak fürödhetek ebben a fényes semmiben, amibe belekerültem. Aztán kinyitottam a szemem, és megláttam azokat, akikért érdemes elkárhozni: Will és Jake. Utóbbi nem tudhatta, hogy létezem, hogy éppen mit tettem érte. Valószínűleg ha tudta volna, akkor sem érdekelte volna, hiszen az ő Rheáját csókolhatta. Fejemben visszahúzódtak az intenzív képek, és az ajtó is bezárult. De persze a törött cserepeken keresztül hallottam az érzéseket. Szépek voltak, gondtalanok, és szerelmesek. Will ölében ébredtem, karjait védelmezően körém fonta. Arcomat a mellkasának döntve mosolyogtam.
 - Sikerült, Will? - hagyták el ajkamat halkan a szavak.
 - Sikerült, Lana - nevette el magát fáradtan Will - Megmentettél mindannyiunkat.
 - Hiszen csak Jaket és Rheát védtem meg... Az nem is olyan sok - mosolyogtam álmosan.
 - Azt hiszed, ha őket megszállják, a mi életünk nem menne tönkre?
Nem válaszolhattam a kérdésére, mert a történések belém fojtottak minden szót. Feketeség jelent meg ott, ahol ültünk, sűrű, tömör ködhöz hasonlított. Sohasem láttam ilyet azelőtt, de ahogy Will szemén láttam, ő sem. Egy hang nélkül feltámogatott a lábamra, és arrébb húzott, oda, ahová már nem ért el a feketeség. Borzalmasan szédültem, alig bírtam megállni a lábamon. Csak forgott velem a világ, és csak Will volt a biztos pont, amiben megkapaszkodhattam. Szorosan fogtam a kezét, ő pedig az enyémet. Aztán a fekete ködből kivált egy férfi. Magas volt, de alacsonyabb Willnél, izmos alkata volt, de nem annyira, mint Jakenek. Lényéből sütött a hatalmasság a kegyetlenség, de ez nem a testi erejében mutatkozott meg. Álla erőteljes csontozatú volt, borosta fedte. Szája vékony vonalú, ravaszan mosolygott. Szeme fekete, de vonala ismerős volt. Mintha láttam volna már ezt a szempárt. Szőkésbarna hajában volt egy-két hullám.
 - Alec - suttogta sápadtan Will, majd ösztönösen előrántotta az íját, és kilőtt egy nyílvesszőt. A nyíl a férfi

felé repült, és a hasába fúródott, de mintha meg sem érezte volna. Kihúzta a nyílvesszőt, bosszúsan elmorzsolta tenyerében, majd egy hanyag lendítéssel Will felé intett. Angyal társam arca kisimult, és egy katonás vigyázz állásban dermedt. Szeme döbbenten mozgott köztem és Alec között. Felsikítottam. Nem illett ez a kétségbe esett hang a fejembe, ahol olyan boldog képek kergették egymást. Csakhogy azok nem az én képeim voltak, hanem Jakeéi. Megfogtam Will hideg kezét, és a szemébe néztem. Vissza nézett rám.
 - Csak zavaró tényező lett volna - jegyezte meg derűsen a férfi.
 - Mit tett vele? - sikítottam vele szemben, mire csak megint elmosolyodott.
 - Ne aggódj, csak gondoskodtam róla, hogy ne zavarja a beszélgetésünket. Még vissza kapod a partneredet - körbe nézett a szobán, vidám kíváncsiság csillant fekete szemeiben - Alec vagyok. A pokol boldog vezére.
 - Tudom ki maga - ejtettem ki a szavakat undorodva - Miért van itt?
 - Hogy megnézzem, hogy végezte az én démon hadseregem - válaszolt pimaszul. Zsebre tett kézzel körbe-körbe járt a szobán, és a hamukupacokat kereste. Egyet sem talált, mind elégett a Tűzben.
 - Jól elbántál velük - mosolygott egyre szélesebben - Szép munka!
 - Miért küldte őket? - kérdeztem színtelen hangon.
 - Hiba volt, lebecsültelek.
 - Nem ezt kérdeztem - legyintettem türelmetlenül - Mi volt a célja mindezzel?
 - Ez elég személyes, és nem is rád tartozik. Csak talán részben - mosolyodott el ravaszul - Van valami, amit akarok. Nagyon. És meg fogom kapni. Nem fogsz tudni örökre a Tűzzel játszani. Egyszer megégeted magad... És akkor majd megkapom amit akarok.
 - Ne szórakozzon velem! - csattantam fel hidegen - Mondja meg, miért kell magának Jake?
 - Tiszta anyád vagy - jegyezte meg tűnődve - Talán meg kéne kérdezned édesanyátokat erről arról... Tudod, eltitkolt testvérekről, vagy hasonlókról.
 - Az édesanyánk? - kérdeztem elhűlve.
 - Audrey. Hát ezt is eltitkolta volna? - nevetett fel ravaszul Alec - Viszlát, Leona!
Nem jutottam szóhoz, lefagytam. Úgy, ahogy az előbb Will. Most megragadta a kezem, mielőtt a földre rogytam volna. Óvatosan ültetett a földre, ő pedig mellém telepedett. Nem tudtam felocsúdni döbbenetemből. Csak néztem magam elé szüntelen, és igyekeztem értelmezni Alec, a poklok vezére szavait.   Jake sohasem volt ennél boldogabb. Szorosan átkarolva tartotta Rheát, akár az álmaiban. Sokkal szebb volt, mint az álmaiban. Érezhette az illatát, simogathatta selymes haját, belenézhetett aranybarna szemébe anélkül, hogy arcvonásait hideg maszkba bugyolálta volna. Szíve sebesen dobogott. Rhea könnyes szemeit a mellkasába temetve takarta el, csak ennyit szólt:
 - Köszönöm, Adrian.